8.fejezet

8. SZERETLEK

Már két hete, hogy semmi bajom. Will minden délutánját velem tölti, és egész egyszerűen… nem bírnék ki nélküle egy napot sem. Nem elég belőle, egyre többet, és többet akarom, hogy velem legyen, lehet, hogy ez önzőség, de ezt érzem, és nem tudok tenni ellene.

- Jó reggelt Cassie. –suttogta, mikor kinyitotta a szemét, és előbújt a takaró alól.

- Jó reggelt. –mosolyogtam vissza rá, és nyomtam egy puszit az arcára.

- Mióta vagy ébren? –kérdezte az imádott hangján.

- Nem olyan régóta.

- Legközelebb kelts fel, egyetlen egy percet sem szeretnék lekésni. –suttogta, majd megcsókolt. Beletúrtam a hajába, és ő egyre közelebb és közelebb húzott magához. A szívem vadul kalimpált, miközben elbódított a színtiszta szeretet.

- Szeretlek. –hebegtem mikor megszakadt a pillanat.

- Hát még én. –mosolygott- Az egész nap a miénk… csak mi ketten.

- Mi? –nem értettem miért mondja- Ma suli.

- Nem lóghatunk el egy napot?

- Nem! –feleltem, és a hangomban megcsillant egyfajta hisztérikus árnyalat.

- Miért?

- Mert apu miatt már így is rengeteget hiányoztam!- ellenkeztem.

- Egy nap már semmit sem jelent!

- Dehogynem!- sikítottam.

Nevetségesen reagáltam a dolgokra. Will megrázta a fejét, és kisétált a szobából. Zihálni kezdtem, és teljesen elöntött a hisztéria, rettegtem attól, ami történni fog. Hosszú percekig könnyes szemekkel meredtem a semmibe, és minden egyes szavamat újra végigpergettem a fejemben, és rá kellett jönnöm, mekkora hülye voltam.

- Várj! –suttogtam, és rohanni kezdtem az ajtó felé, de beleütköztem valamibe. A könnyeim már megállíthatatlanok voltak, és nehezemre esett, de felnéztem. Will tekintetével találtam szemben magam, és nem is vesztegettem tovább az időm. –Itt maradok veled, csak… csak ne haragudj, kérlek… sajnálom! Sajnálom!

- Cassie! Nyugi!- ölelt át, és rá is jöttem, hogy már megint milyen ostoba voltam, nem is haragudott meg rám… most még hülyébbnek éreztem magam, és szégyenemben égett az arcom. A szívem pedig itt-ott kihagyott egy ütemet, mégis hevesen vert. –Nincs semmi baj. Amint láthatod felöltöztem, és épp mondani akartam, hogy nem akartalak megbántani, és hogy veled megyek a suliba.

- Hoppá. –sóhajtottam, és Will röhögni kezdett a reakciómon, közben letörölte az arcomról a könnyeket.

- Jaj, Cassie. Mindig is így kezelted ezeket a helyzeteket. –mondta két kacaj között. Édes hangja visszhangzott a fülemben, és a mondata hallatán még jobban elvörösödtem.

- Ne menjünk suliba. –jelentettem ki végül.

- De megyünk. –rázta meg a fejét, és egy puszit lehelt a homlokomra.

- De hisz, az előbb még azt akartad, hogy maradjunk.

- Te meg hogy menjünk.

- Jogos. –adtam igazat neki –De én attól még maradni akarok.

- Mi ez a nagy véleményváltás?

- Semmi, csak veled akarok lenni.

- Ahogy én is veled, de a suliban is épp így együtt vagyunk.

- Jó… menjünk. –adtam be a derekam, de előtte még megcsókoltam. Eléggé el voltam maradva tőle, Ő már rég felöltözött én pedig mindössze csak egy rövidnadrágot és egy pólót viseltem. –Felöltözök. –jelentettem ki végül, és a ruháim felé vettem az irányt. Gyorsan magamra vettem a tiszta göncöket, és lerohantam a földszintre. Will a kanapén ült, és mosolyogva nézett rám.

- Indulhatunk?

- Persze. –vágtam rá.

Mellém sétált, és összefonta az ujjainkat, majd a bejárati ajtó felé húzott. Csendben sétáltunk az autó felé, és kinyitotta nekem az ajtót.

- Sietni fogunk, mert késésben vagyunk. –elpirultam, mert ez az én hibám.

- Bocs.

- Semmi baj. –kacagott.

- Akkor siessünk. –bólintottam, és Will beletaposott a gázba.

Nagy szerencsénkre sehol nem volt egy rendőr sem. Kitekintettem az ablakon, és nyugodtan figyeltem, ahogy a házak elmosódnak mellettünk, majd egy hirtelen fékezés. Az iskolát láttam magam ellőtt. Már itt is lennénk?

- Ez gyors volt. –ocsúdtam fel.

- Az hát!- kuncogott.

Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a bejárat felé. Mikor beléptünk mindenki minket bámult, pont úgy, mint azon a napon, mikor először jöttem ide apu után. Sok lány undorral nézett rám, már az arcukról is le lehetett venni.

„Minek van már megint itt? Miért nem megy el? Will… Ő nekem kell!”- hallottam egy gondolatot, nem voltam kíváncsi arra, hogy kitől származott. „Cassie… miért ilyen gyönyörű?” –hallottam egy újabbat, és inkább elindultam a termem felé, magam után húzva Willt.

- Ne törődj velük kicsim. -suttogta a fülembe, mikor már a padban ültünk.

- Hidegen hagynak. –válaszoltam, miközben a vállam cirógatta édes lehelete.

- Helyes. –mosolygott, és átölelt. Fejem a mellkasába temettem, és lehunytam a szemem. Azt kívántam bárcsak sohasem érne véget ez a pillanat, de becsengettek, és már jött is a tanár.

- Jó reggelt! –köszönt az osztály egy emberként, és a tanár csak bólintott.

- Üljetek le! –utasított- Vegyetek elő egy üres lapot, dolgozatot írunk!

- Hoppá. –sóhajtott Will.

- Mit számít? Könnyű lesz. –mosolyogtam, nekem tényleg az lesz, mert kiolvasom a fejéből a válaszokat, ennyi.

Lediktálta a kérdéseket, és felesleges volt kutakodnom a fejében, mert ezeket még magamtól is tudtam, szeretem a biológiát, szóval nem volt benn semmi nehézség. Az óra felénél végeztem vele, és ahogy elnéztem Will is. Kivittük a tanárnak, és csendben visszasétáltunk helyünkre.

- Ez tényleg nem volt nehéz. –suttogta a fülembe.

Bólintottam, és mosollyal az arcomon dőltem a vállára. Ez a nap már jól fog sikerülni, éreztem. –Mindjárt kicsengetnek, nem akarod ellógni a napot?

- És mégis hova mennénk?

- Nem tudom, talán a kalandparkba vagy nem tudom.

- Most már megint el akarsz menni? –kuncogtam- Tudod mit? Legyen, menjünk el valahova.

- Oké. Óra után- mondta, de a csengő félbe szakította.

Mind a ketten felálltunk, és kisétáltunk az osztályból, pár osztálytársunkkal együtt.

- Szóval… megyünk? –kacsintott rám Will, és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, olyan boldog voltam. Vele vagyok, és semmi nem tarthat vissza. Nem tudom, hogy lehet ekkora szerencsém, hogy Ő itt van velem, és ez mindennél többet ér. És hogy mi ez az érzés? Egész egyszerű szó: Szeretem. –Cassie?

- Bocs, elgondolkodtam. –hebegtem.

- Észrevettem, és min törted ennyire a fejed?

- Rajtad.

- Vagyis?

- Hát, hogy mekkora szerencsém van veled. –vallottam be.

- Ezt inkább én mondhatnám el magamról. De most indulunk, vagy nem?

- Persze, hogy megyünk, gyere. –ragadtam meg a kezét és magam után húztam. Röhögve rohantunk a kocsihoz, és szintén röhögve jártuk a várost, hogy eldöntsük mit is csináljunk.

- Na? Mi legyen? –szólalt meg végül.

- Van egy jó ötletem. –vigyorogtam büszkén.

- Micsoda?

- Menjünk a parkba.

- A parkba?

- Oké-oké, nem ezt akartuk, de imádok ott lenni.

- Legyen. –kacsintott, és a kanyar után már ott is voltunk. A fák szinte az égig magasodtak, és imádtam nézni, ahogy fújja a szél. Kiszálltunk a kocsiból, és elmentünk a fűzfa alatt álló padhoz, ahol általában ültem.

- Nem is olyan rossz választás. –sóhajtott és magához húzott.

- Ahogy vesszük.

- Ezt hogy érted?

- Hát, én most csakis veled akarok lenni, ahhoz pedig kitűnő hely, de ha mást is szeretnénk csinálni, akkor jobb a kalandpark. De most nálad jobban semmire sem vágyom.

- Szóval ez a legjobb hely. –állapította meg.

- Pontosan.

- Tudod min gondolkodtam?

„Tudnám, ha a fejedbe néznék” –válaszoltam magamban, majd érdekelni kezdett mire gondol.

- Min?- sürgettem.

- Hogy lesz év vége felé az a bál…

- Igen?

- És, hogy el akarsz-e menni… mert ha igen, szívesen megyek veled.

- Még meglátjuk. Bál… milyen rég voltam már.

- Tudom, ezért kérdeztem. Amíg Victor… szóval régen sokat jártunk.

- Régen igen, de most már nem leli benne senki sem örömét, főleg nem anyu, neki nehéz még ezeket a dolgokat elviselnie, de az iskolai bál más tészta. Az egyszerű, és szórakoztató, főleg ha veled vagyok.

- Ezt vegyem igennek?

- Akár. –húztam mosolyra a szám. Bólintott és ajkait az enyémen nyugtatta. Nem tudtam betelni a pillanattal, és egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzá, szinte már majdnem eggyé olvadtunk, a kezét felfedező útra indította a testemen, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Sikítani tudtam volna örömömben. SZERETEM! Szeretem! Nagyon szeretem! A karjaimat összekulcsoltam a nyaka körül és nem akartam ereszteni. A szívem egyre vadabbul és vadabbul kalimpált, és elöntött a színtiszta szeretet extázisa. Éreztem, ahogy Will szíve is felgyorsul. Ez a pillanat csak a miénk volt, és megtettem mindent, hogy kihasználjam. Azt vettem észre csupán, hogy az ölében ülök, és szorosan hozzásimulok, miközben az ajkai a nyakam árasztják el apró puszikkal.

- Szeretlek. –suttogtam, miközben levegő után kapkodtam.

- Nagyon. –válaszolta halványan, és még közelebb vont magához, majd ajkait újra az enyémen nyugtatta. Ennyire még senkit sem szerettem, nem tudom elmondani, hogy milyen fontos nekem, lehetetlen. „William!”-harsogtam magamban, és szinte elszédültem az izgalomtól.
- Nem itt kellene... -vetettem véget a pillanatnak, kicsit szomorú voltam emiatt, de mégis felfoghatatlanul boldog, hogy ez velem történt meg.
- Igaz. -válaszolt mosolyogva.
- Menjünk... valahova.
- Most jöttünk csak. -kacagott- Ma nagyon hamar változtatod a véleményed és az elhatározásaidat.
Elpirultam a mondata hallatán. Gyorsan előhúztam a zsebemből a telefont, és rápillantottam az órára.
- Te jó ég! -kiáltottam fel.
- Mi az?
- Már tíz óra.
- Mi? Azt hiszem, hogy...
- Egy kicsit elmerültünk...
Röhögtünk magunkon, de én végül abbahagytam, és elcsodálkoztam. Csak egy pillanatnak tűnt az egész, nem értem, mintha csak a saját gondolataimban merültem volna el. Will egész teste megfeszült, és újra csókokkal árasztott el.