előszó+prológus =)

ELŐSZÓ…

A gondolatok furcsák és mulatságosak, de leginkább fájnak…

Sokaknak rideg az elméjük, sokaknak sötét és reménytelen, de valakinek…

Pár embernek, kedves és önzetlen!

De… ritka az ilyen ember. Meg kell válogatni, és becsesen tartani, minden vele együtt töltött percet kiélvezni… ez a titka!

Prológus

Minden nap ugyan arra kelek, sikítok és kapálózok. A mai is épp’ ugyan ilyen volt, sikítottam és kapálóztam. Már senki sem jött be megnézni, hogy mi van velem, évek óta ezt teszem, de álomra nem emlékszem… már nem is zavar, inkább a rémálom, mint a rideg valóság… egy titokkal megfűszerezett eleve is szétesett élet.

- Egy újabb szörnyű nap… - sóhajtottam.

Elvánszorogtam a fürdőszobáig és döbbenve figyeltem az arcomat. Sápadt és beesett, aki nem ismer, azt hinné, hogy nem alszom, pedig igen is szoktam. De ez most nem számít. Már egy hete minden reggel így kelek. A bátyám horkolása idáig elhallatszott, de inkább kizártam a fejemből az álmait. Sokszor csinálom ezt, így sokkal könnyebb megfeledkeznem, mármint úgy tenni mintha megfeledkeztem volna az életem sújtó elmezavarommal… vagy mimmel. De nem ez a lényeg… sokkal inkább az, hogy normálisnak próbáljak tűnni. De ez eléggé nehéz az én helyzetemben. „Már megszoktam.”- általában ezzel nyugtatom magam, de felesleges, ezt lehetetlen megszokni…

    Vettem egy mély levegőt és a tekintetem visszatévedt a tükörre. Bő vízzel megmostam az arcom, remélve hogy ez segít. Remélve! Hát, valamicskét tényleg életszerűbb lettem, de még így sem az igazai. Elővettem az alapozót és helyreállítottam magam. A fekete hajammal még így is sápadtnak tűntem, pedig ennél többet nem vagyok hajlandó magamra kenni! Végül is az én bajom. Megfésültem a hosszú hajam és úgy hagytam. Nem szeretem copfba kötni, vagy eltűrni, vagy hajpánttal fel-fogni. Folyton ki van engedve. A frufrum már kissé megnőtt, de most nincs idő fodrászra. Maradhat, engem nem zavar.

   Visszamentem a szobámba és a szekrény elé álltam… nem mertem kinyitni… hát igen, nem előnyöm a rendrakás. Min-dent csak simán beszórok és kész. Erőt vettem magamon és résnyire nyitottam, de nem volt elég ahhoz, hogy vissza ne fogjam a ruhatömeget. Mérges lettem és kivágtam az ajtaját, nem kellett volna. Csak arra eszméltem, hogy egy óriási ruha-tömeg alatt fekszem. Hát igen, ki más, mint én. Lelöktem ma-gamról mindent és idegesen felpattantam, kirántottam egy fehér felsőt és egy sötét farmernadrágot. Magamra küzdöttem, és mindent gondosan visszatömködtem a szekrénybe.

Lementem a földszintre reggelizni, anyu már csinált rántottát, gyorsan befaltam és elindultam a suliba. Csak ma ne érjen meglepetés. –Fohászkodtam.

- Szia!- hallottam egy ismerős hangot.

Nem volt kedvem vele menni suliba, így szaporábban szedtem a lépteimet. Kizártam a fejemből mindent és mindenkit, csak sietve mentem a gimi felé. Mikor már csak egy félsaroknyira voltam, a szemem egy férfira tévedt, egy emberre, aki a járda közepén feküdt. Nem mozdult meg, megálltam és idegesen figyeltem. Mikor szemügyre vettem, rájöttem, hogy ki az… először nem ismertem fel, mert háttal volt nekem… de a döbbenet végighatolt a testemben. Lassan tettem semmisé a köztünk lévő távolságot, megkerültem, a szeme kitágulva meredt előre… azok a szemek, amiket örököltem tőle… gondolatok már nem léteztek, a szíve már nem dobogott. Nem lélegzett és többé már nem nézett rám féltőn. Mire teljesen elhatolt a tudatomig, hogy mi történt, a szemembe könnyek gyűltek és sikítottam.

- Apu! –üvöltöttem és lerogytam mellé. – Ne… Hallasz engem? –már meghalt… de nem tudtam felfogni. – Apu nézz rám! Apu! Apu! Apu! – kétségbeesetten öleltem át a kihűlt testet… - Kérlek ne hagy el… - suttogtam és a könnyeim könyörtelenül záporoztak.

Fékcsikorgást halottam, de nem néztem oda, csak szorítottam azt az embert, aki  nélkül nem tudok létezni, és most meghalt. Hangos léptek követték az ajtócsapódást.

- Mi történt? – kérdezte a tulajdon bátyám… szóval ő volt a kocsival. – Cassie halassz engem? –ölelt át… - Figyelj, nem lesz semmi baj… hívom a mentőket…

Nem szólaltam meg, mert még nem tudtam hova tenni a szavait, de mikor megértettem, ránéztem.

- Mentőket?! –sikítottam–Meghalt!-nyöszörögtem miközben egyre mélyebbre süllyedtem a fájdalmamban.

Nem is figyelt arra, hogy mit mondok, csak tárcsázta a számot és bediktálta a helyet. Nem halottam mit mond, nem tudtam meghallani. Csak egyetlen egy dolgot: „a neve Victor Scott.” Erre a névre felfigyeltem és ismét a könnyeimmel küszködtem.

- De… meghalt… - nyöszörögtem.