9. Nem értem

9. ROSSZUL ALAKULNAK A DOLGOK



- Szia…-köszönt rám Will, amikor kinyitotta a bejárati ajtót
- Hello. -mosolyogtam rá
Közelebb lépett hozzám és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Gyere be. -biccentett a fejével az óriási nappali felé.
Bementem és megvártam, amíg csatlakozik hozzám. Megfogta a kezem és felmentünk a lépcsőn. Elsétáltunk Amy ajtaja mellett, és bementünk Will szobájába.
- Szomjas vagy? -úgy nézett rám, mint még soha, az arckifejezése makacsul követelte a választ, a szeme pedig melegen siklott rám és szinte simogatott.
- Öhm… -mondtam lélegzet visszafojtva -Van cola?
- Persze! -mosolyodott el és kiment a szobából.
Az ablakhoz léptem és a járdán sétáló embereket figyeltem. Volt valami különös az egészben, egy kis idő után rájöttem, hogy csupán annyi, hogy teljesen mások, mint én. Ők igazán boldognak tűntek. Én viszont sosem voltam igazán, mindent elsöprően sugárzó, azt hiszem. Kis melegség töltött el, mikor apró gyerekeket pillantottam meg. Bennük tényleg nincs harag, a gyerekek a világ legtisztább lényei, soha senkinek nem ártanak. Én viszont, már hat éves korom óta titkot őrzök, nekem nem volt könnyű. És meglehetősen sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy én vagyok az egyetlen, és soha senki nem fogja megtudni. Úgy lesz vége az életemnek, hogy tudom, semmi nem fog segíteni a titkom terhén.
Will, jött be az ajtón, majd mögém lépett és előre nyújtotta a poharat.
- Köszi. -suttogtam és átvettem tőle, majd törölgettem a párát a pohárról.
- Tudod, amikor Dél-Amerikában laktunk, nagyon nehéz volt eljutni a döntésünkhöz… -vágott bele a beszélgetésbe.
- Milyen döntéshez?
- Nem tűnt fel, hogy nem találkoztál a szüleimmel?- egy kicsit elgondolkodtam, valóban, még nem is láttam őket.
- Mi történt?- furdalt a kíváncsiság.
- Ők nem jöttek vissza, csak én és Amy. Minden héten jön pénz a bankkártyánkra és így kevesebbet is veszekednek. Igaz furcsa így az egész, hogy mi látjuk el magunkat, de Amy egész ügyesen megoldja a főzést, én pedig ahol tudok, segítek neki. Előbb-utóbb anyut ismervén úgyis hazajön.
- Hogy-hogy?
- Mi hogy-hogy?
- Hogy-hogy így döntöttetek?
- Mert hiányzott a régi életem… nem voltam képes tovább úgy élni. Oké-oké, voltak barátaim, de tényleg hiányzott már ez a város.
- De ez már más élet.- ráztam meg a fejem
- Igen.- sóhajtott- Tudom, ez egy sokkal… jobb élet-nagyon furcsán mondta, szinte kételkedtem az igazában. Szinte!
- Oké, figyelj Will, én megértem, hogy óriási áldozat volt ez az egész, és hogy már egy kis ideje együtt vagyunk. Hidd el, hogy te vagy a világon a legfontosabb nekem. De, tudod nehéz…
- Micsoda?
- Hát, hogy a pasim vagy… te… a legjobb barátom voltál.
- De most már több vagyok… - mondta miközben mélyen a szemembe nézett.
- Igen, tudom.
- Akkor mi a baj?
- Hát, néha idegennek érzem ezt az egészet.
- Cassie…-kezdett bele, de félbe szakítottam
- Úgy érzem, valamit titkolsz. –bukott ki belőlem.
- Figyelj, ha valamit tudni akarsz, kérdezd meg! Bármi is legyen az, őszinte leszek.- túl gyorsan vágta rá a választ, és nem is azt mondta, hogy nincs semmi, ilyet nem mondott.
- Mondd, szeretsz engem?- ez úgy hangzott, mintha nem is tudnám, pedig én tisztában vagyok vele. Magamban átfontoltam, hogy mit mondok majd, de ez valahogy nem ez a kérdés volt, bár ne tettem volna meg, de már nincs visszaút.
- Igen.- válaszolta hitetlenkedve- Ebben ne kételkedj!
- Mármint. -szakítottam félbe, és tudtam, hogy mire akarok úgy igazán választ kapni- Úgy értem, úgy igazán, mindent elsöprően…
- Cassie.- kuncogott rajtam- Te vagy az életem! Nélküled semmi vagyok! Kérlek, ezt soha ne vond kérdőre!
Nem válaszoltam, tudom, hogy valami lényegeset hallgat el előlem. A colát, amit a kezembe szorongattam, az éjjeli szekrényre tettem és megálltam a fekete ággyal szemben.
- Pont, mint a régi szobád. –tereltem el a témát.
- Aha.- vont vállat
- Tudod, pár apróságot leszámítva pont olyan vagy, mint régen. –jelentettem ki.
- Ez most rossz? –húzta mosolyra a száját, és ezzel beadta a derekát az új témára.
- Nem, sőt örülök neki.
- Akkor jó!
Hozzám lépett és magához húzott. Meg akart csókolni, de kitértem előle, és átöleltem. Most túlságosan is feszült voltam, és nem akartam, így nem. Minden szeretet megvolt bennem, de most ezt elnyomta a kíváncsiság, és a zavartság, valamit elhallgat, és nem tudom, hogy mit.
Hirtelen eltoltam magamtól.
- Mennem kell…- hadartam, és elindultam az ajtó felé, utánam szólt valamit, de nem figyeltem rá. Nem tudom miért csináltam, de nem bírtam ott maradni, meglehetősen felzaklattam magam. Ziháltam, és az arcom elvörösödött szégyenemben, de mindent felülmúlt az idegességem.
Kirohantam az utcára és gyors léptekkel mentem hazafelé. Nem értettem semmit sem. Pár napja még William karjaiban feküdtem… a parkban ültünk, most pedig itt rohanok haza. Tudnom kéne, hogy mit titkol el Will?
Furcsa érzések kavarogtak bennem, eltaszít Willtől, de van, hogy mégis húz hozzá. Mi ez? Pedig most mindennek klappolnia kéne, vele vagyok, Ő pedig szeret. Akkor meg miért nem megy? Felzaklatott valami, valami, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Ez nem normális dolog, egyáltalán nem az! Szeretem, kétség sem fér hozzá, de akkor meg mi ez az érzés? Ő a legjobb haverom volt, és ott meghúztam egy falat, de ezt a falat már rég leromboltuk, már többet jelent nekem! Nem bírom ezt a nyomás, fáj, hogy így megbántom.
- Vissza kell mennem! –suttogtam.
Megfordultam, és minden erőmmel rohantam, de beleütköztem valamibe. Felnéztem, és mosolyogni kezdtem.
- William?
- Bocs, hogy követtelek.
- Semmi baj. –hadartam, és megcsókoltam, szorosan magamhoz öleltem, és boldogan merültem el a pillanatban.
- Miért rohantál el? –tolt el magától.
- Nem tudom. Éreztem, hogy mennem kell. De nem is kellett, veled akarok lenni. Gyere, aludj nálam! Kérlek!
- Oké. –mosolygott, és újra megcsókolt.
***
Mikor reggel felkeltem, végre újra éreztem, hogy a régi vagyok. Semmi sikoly, semmi könny! Ma végre suli. Kiszálltam az ágyból és a szekrényhez léptem, félve kinyitottam, majd mosolyogtam, mikor rájöttem, hogy már rend van. Könnyedén kiválasztottam egy lila nadrágot és egy fekete felsőt.
- Már fel is öltöztél? –állt mellém Will.
- Ühü. És te is öltözz, elkésünk.
- Dehogy késünk.
- Dehogynem. Rajta!
William kacagott rajtam, majd ő is felöltözött, és kézen fogva indultunk a suliba.
- Nem tök jó?
- Micsoda?
- Az, hogy itt vagyunk suliban. Minden!
- Hát, a sulis részt kihagynám, de jó, nagyon jó! –mosolygott rám.
A nap nagyon könnyen elment órák után hazasétáltunk. A ház előtt Will megállt, nem akart bejönni, nem tudtam, hogy mi ütött belé. Újra felszivárgott a tegnap érzésem, hogy el kéne mennem.
- Will, mi a bajod?
- Semmi! Miért?
- Akkor nem jössz be?
- Nem. Mennem kellene.
- Ne menj, kérlek…
- De, mennem kell, majd felhívlak jó? –a háta mögé nézett, hosszú percekig csak bámult hátra, és észre sem vett engem.
- Will! - szóltam rá idegesen.
- Mit kérdeztél? – sóhajtotta.
- Semmit, már egy ideje semmit.
Mi van vele? A torkom összeszűkült. Az előbb azt mondta, hogy megy, most meg csak bámul. Mi ez az egész?
- Mit nézel annyira Will?
- Semmit.
- Mit titkolsz? – nyafogtam, és egészen hülyén éreztem magam.
- Nem titkolok semmit sem!
- Will!
- Ha valamit tudni akarsz, mondtam, hogy kérdezd meg. Őszinte leszek!
- De már kérdeztem… mit titkolsz?
- Erre már válaszoltam.
- De hazudsz!
- Jézusom Cassie! Menj el pszichológushoz.
- Mi?
- Semmi… most megyek, és te meg higgadj le oké?
Hátat fordítottam neki, és berohantam a házba. Fel a szobámba, de megbotlottam a küszöbben, és előre zuhantam. Zokogásban törtem ki. Nem tudtam mit titkol. Egy hajszálon múlt, hogy nem néztem a fejébe. De miért ilyen furcsa? Kapkodtam a levegő után, és mohón törölgettem a könnyimet. Ez így nem lesz jó.

8.fejezet

8. SZERETLEK

Már két hete, hogy semmi bajom. Will minden délutánját velem tölti, és egész egyszerűen… nem bírnék ki nélküle egy napot sem. Nem elég belőle, egyre többet, és többet akarom, hogy velem legyen, lehet, hogy ez önzőség, de ezt érzem, és nem tudok tenni ellene.

- Jó reggelt Cassie. –suttogta, mikor kinyitotta a szemét, és előbújt a takaró alól.

- Jó reggelt. –mosolyogtam vissza rá, és nyomtam egy puszit az arcára.

- Mióta vagy ébren? –kérdezte az imádott hangján.

- Nem olyan régóta.

- Legközelebb kelts fel, egyetlen egy percet sem szeretnék lekésni. –suttogta, majd megcsókolt. Beletúrtam a hajába, és ő egyre közelebb és közelebb húzott magához. A szívem vadul kalimpált, miközben elbódított a színtiszta szeretet.

- Szeretlek. –hebegtem mikor megszakadt a pillanat.

- Hát még én. –mosolygott- Az egész nap a miénk… csak mi ketten.

- Mi? –nem értettem miért mondja- Ma suli.

- Nem lóghatunk el egy napot?

- Nem! –feleltem, és a hangomban megcsillant egyfajta hisztérikus árnyalat.

- Miért?

- Mert apu miatt már így is rengeteget hiányoztam!- ellenkeztem.

- Egy nap már semmit sem jelent!

- Dehogynem!- sikítottam.

Nevetségesen reagáltam a dolgokra. Will megrázta a fejét, és kisétált a szobából. Zihálni kezdtem, és teljesen elöntött a hisztéria, rettegtem attól, ami történni fog. Hosszú percekig könnyes szemekkel meredtem a semmibe, és minden egyes szavamat újra végigpergettem a fejemben, és rá kellett jönnöm, mekkora hülye voltam.

- Várj! –suttogtam, és rohanni kezdtem az ajtó felé, de beleütköztem valamibe. A könnyeim már megállíthatatlanok voltak, és nehezemre esett, de felnéztem. Will tekintetével találtam szemben magam, és nem is vesztegettem tovább az időm. –Itt maradok veled, csak… csak ne haragudj, kérlek… sajnálom! Sajnálom!

- Cassie! Nyugi!- ölelt át, és rá is jöttem, hogy már megint milyen ostoba voltam, nem is haragudott meg rám… most még hülyébbnek éreztem magam, és szégyenemben égett az arcom. A szívem pedig itt-ott kihagyott egy ütemet, mégis hevesen vert. –Nincs semmi baj. Amint láthatod felöltöztem, és épp mondani akartam, hogy nem akartalak megbántani, és hogy veled megyek a suliba.

- Hoppá. –sóhajtottam, és Will röhögni kezdett a reakciómon, közben letörölte az arcomról a könnyeket.

- Jaj, Cassie. Mindig is így kezelted ezeket a helyzeteket. –mondta két kacaj között. Édes hangja visszhangzott a fülemben, és a mondata hallatán még jobban elvörösödtem.

- Ne menjünk suliba. –jelentettem ki végül.

- De megyünk. –rázta meg a fejét, és egy puszit lehelt a homlokomra.

- De hisz, az előbb még azt akartad, hogy maradjunk.

- Te meg hogy menjünk.

- Jogos. –adtam igazat neki –De én attól még maradni akarok.

- Mi ez a nagy véleményváltás?

- Semmi, csak veled akarok lenni.

- Ahogy én is veled, de a suliban is épp így együtt vagyunk.

- Jó… menjünk. –adtam be a derekam, de előtte még megcsókoltam. Eléggé el voltam maradva tőle, Ő már rég felöltözött én pedig mindössze csak egy rövidnadrágot és egy pólót viseltem. –Felöltözök. –jelentettem ki végül, és a ruháim felé vettem az irányt. Gyorsan magamra vettem a tiszta göncöket, és lerohantam a földszintre. Will a kanapén ült, és mosolyogva nézett rám.

- Indulhatunk?

- Persze. –vágtam rá.

Mellém sétált, és összefonta az ujjainkat, majd a bejárati ajtó felé húzott. Csendben sétáltunk az autó felé, és kinyitotta nekem az ajtót.

- Sietni fogunk, mert késésben vagyunk. –elpirultam, mert ez az én hibám.

- Bocs.

- Semmi baj. –kacagott.

- Akkor siessünk. –bólintottam, és Will beletaposott a gázba.

Nagy szerencsénkre sehol nem volt egy rendőr sem. Kitekintettem az ablakon, és nyugodtan figyeltem, ahogy a házak elmosódnak mellettünk, majd egy hirtelen fékezés. Az iskolát láttam magam ellőtt. Már itt is lennénk?

- Ez gyors volt. –ocsúdtam fel.

- Az hát!- kuncogott.

Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a bejárat felé. Mikor beléptünk mindenki minket bámult, pont úgy, mint azon a napon, mikor először jöttem ide apu után. Sok lány undorral nézett rám, már az arcukról is le lehetett venni.

„Minek van már megint itt? Miért nem megy el? Will… Ő nekem kell!”- hallottam egy gondolatot, nem voltam kíváncsi arra, hogy kitől származott. „Cassie… miért ilyen gyönyörű?” –hallottam egy újabbat, és inkább elindultam a termem felé, magam után húzva Willt.

- Ne törődj velük kicsim. -suttogta a fülembe, mikor már a padban ültünk.

- Hidegen hagynak. –válaszoltam, miközben a vállam cirógatta édes lehelete.

- Helyes. –mosolygott, és átölelt. Fejem a mellkasába temettem, és lehunytam a szemem. Azt kívántam bárcsak sohasem érne véget ez a pillanat, de becsengettek, és már jött is a tanár.

- Jó reggelt! –köszönt az osztály egy emberként, és a tanár csak bólintott.

- Üljetek le! –utasított- Vegyetek elő egy üres lapot, dolgozatot írunk!

- Hoppá. –sóhajtott Will.

- Mit számít? Könnyű lesz. –mosolyogtam, nekem tényleg az lesz, mert kiolvasom a fejéből a válaszokat, ennyi.

Lediktálta a kérdéseket, és felesleges volt kutakodnom a fejében, mert ezeket még magamtól is tudtam, szeretem a biológiát, szóval nem volt benn semmi nehézség. Az óra felénél végeztem vele, és ahogy elnéztem Will is. Kivittük a tanárnak, és csendben visszasétáltunk helyünkre.

- Ez tényleg nem volt nehéz. –suttogta a fülembe.

Bólintottam, és mosollyal az arcomon dőltem a vállára. Ez a nap már jól fog sikerülni, éreztem. –Mindjárt kicsengetnek, nem akarod ellógni a napot?

- És mégis hova mennénk?

- Nem tudom, talán a kalandparkba vagy nem tudom.

- Most már megint el akarsz menni? –kuncogtam- Tudod mit? Legyen, menjünk el valahova.

- Oké. Óra után- mondta, de a csengő félbe szakította.

Mind a ketten felálltunk, és kisétáltunk az osztályból, pár osztálytársunkkal együtt.

- Szóval… megyünk? –kacsintott rám Will, és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, olyan boldog voltam. Vele vagyok, és semmi nem tarthat vissza. Nem tudom, hogy lehet ekkora szerencsém, hogy Ő itt van velem, és ez mindennél többet ér. És hogy mi ez az érzés? Egész egyszerű szó: Szeretem. –Cassie?

- Bocs, elgondolkodtam. –hebegtem.

- Észrevettem, és min törted ennyire a fejed?

- Rajtad.

- Vagyis?

- Hát, hogy mekkora szerencsém van veled. –vallottam be.

- Ezt inkább én mondhatnám el magamról. De most indulunk, vagy nem?

- Persze, hogy megyünk, gyere. –ragadtam meg a kezét és magam után húztam. Röhögve rohantunk a kocsihoz, és szintén röhögve jártuk a várost, hogy eldöntsük mit is csináljunk.

- Na? Mi legyen? –szólalt meg végül.

- Van egy jó ötletem. –vigyorogtam büszkén.

- Micsoda?

- Menjünk a parkba.

- A parkba?

- Oké-oké, nem ezt akartuk, de imádok ott lenni.

- Legyen. –kacsintott, és a kanyar után már ott is voltunk. A fák szinte az égig magasodtak, és imádtam nézni, ahogy fújja a szél. Kiszálltunk a kocsiból, és elmentünk a fűzfa alatt álló padhoz, ahol általában ültem.

- Nem is olyan rossz választás. –sóhajtott és magához húzott.

- Ahogy vesszük.

- Ezt hogy érted?

- Hát, én most csakis veled akarok lenni, ahhoz pedig kitűnő hely, de ha mást is szeretnénk csinálni, akkor jobb a kalandpark. De most nálad jobban semmire sem vágyom.

- Szóval ez a legjobb hely. –állapította meg.

- Pontosan.

- Tudod min gondolkodtam?

„Tudnám, ha a fejedbe néznék” –válaszoltam magamban, majd érdekelni kezdett mire gondol.

- Min?- sürgettem.

- Hogy lesz év vége felé az a bál…

- Igen?

- És, hogy el akarsz-e menni… mert ha igen, szívesen megyek veled.

- Még meglátjuk. Bál… milyen rég voltam már.

- Tudom, ezért kérdeztem. Amíg Victor… szóval régen sokat jártunk.

- Régen igen, de most már nem leli benne senki sem örömét, főleg nem anyu, neki nehéz még ezeket a dolgokat elviselnie, de az iskolai bál más tészta. Az egyszerű, és szórakoztató, főleg ha veled vagyok.

- Ezt vegyem igennek?

- Akár. –húztam mosolyra a szám. Bólintott és ajkait az enyémen nyugtatta. Nem tudtam betelni a pillanattal, és egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzá, szinte már majdnem eggyé olvadtunk, a kezét felfedező útra indította a testemen, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Sikítani tudtam volna örömömben. SZERETEM! Szeretem! Nagyon szeretem! A karjaimat összekulcsoltam a nyaka körül és nem akartam ereszteni. A szívem egyre vadabbul és vadabbul kalimpált, és elöntött a színtiszta szeretet extázisa. Éreztem, ahogy Will szíve is felgyorsul. Ez a pillanat csak a miénk volt, és megtettem mindent, hogy kihasználjam. Azt vettem észre csupán, hogy az ölében ülök, és szorosan hozzásimulok, miközben az ajkai a nyakam árasztják el apró puszikkal.

- Szeretlek. –suttogtam, miközben levegő után kapkodtam.

- Nagyon. –válaszolta halványan, és még közelebb vont magához, majd ajkait újra az enyémen nyugtatta. Ennyire még senkit sem szerettem, nem tudom elmondani, hogy milyen fontos nekem, lehetetlen. „William!”-harsogtam magamban, és szinte elszédültem az izgalomtól.
- Nem itt kellene... -vetettem véget a pillanatnak, kicsit szomorú voltam emiatt, de mégis felfoghatatlanul boldog, hogy ez velem történt meg.
- Igaz. -válaszolt mosolyogva.
- Menjünk... valahova.
- Most jöttünk csak. -kacagott- Ma nagyon hamar változtatod a véleményed és az elhatározásaidat.
Elpirultam a mondata hallatán. Gyorsan előhúztam a zsebemből a telefont, és rápillantottam az órára.
- Te jó ég! -kiáltottam fel.
- Mi az?
- Már tíz óra.
- Mi? Azt hiszem, hogy...
- Egy kicsit elmerültünk...
Röhögtünk magunkon, de én végül abbahagytam, és elcsodálkoztam. Csak egy pillanatnak tűnt az egész, nem értem, mintha csak a saját gondolataimban merültem volna el. Will egész teste megfeszült, és újra csókokkal árasztott el.

7.fejezet

7.BETEGSÉG

Vacogva ültem a házunk előtt parkoló kocsiban.

- Cassie, menj már be! –szólt aggodalmasan Will, megtörve ezzel a csendet.

Hosszú percekig mérlegeltem a helyzetet. Gyors tempó ide, vagy oda, egy árva percet sem akartam elvesztegetni, már így is túl sok időbe telt, hogy rájöjjek mit is akarok úgy igazán. Különben is, az életem minden egyes hátralévő óráját, percét, másodpercét vele akarom megosztani.

- Bejössz? –mosolyogtam rá, miközben a fogaim szüntelenül összekoccantak.

- Biztos? –mondta meglepetten, és rögtön ő is mosolyogni kezdett.

Lazán bólintottam és kiszálltam a zuhogó esőbe. Will ernyővel a kézében mellém rohant. A szabad kezét a derekamra helyezte, és besiettünk a házba. Az esernyőt ledobta az ajtó mellé, addig felrohantam a szobámba. Félve nyitottam ki a szekrényem, és amikor eszembe jutott, hogy rend van, mosolyogtam magamon. Gyorsan elővettem egy világos, majdnem fehér farmert, egy fekete pólót és tiszta fehérneműt, közben Will is felért a szobámba.

- Itt vagyok. –jelentette ki, válaszul rákacsintottam.

Még gyorsan elővettem egy törölközőt és megindultam a fürdő irányába, az ajtóban még nyomtam egy puszit Will arcára.

- Mindjárt jövök. –hadartam és otthagytam.

Mikor beértem a fürdőbe, a holmimat gyorsan feltettem az akasztókra és a vizes holmikat a szennyes kosárba dobtam. Megtörölköztem és belebújtam a száraz cuccokba. Belenéztem a tükörbe, nem kellett volna. A hajam az esőtől begöndörödött, ilyenkor nagyon „furcsán” nézek ki. Dühösen kaptam a hajszárító után, a legmagasabb fokozatra állítottam és azt hittem szétrobbanok, mire végre megszáradt. Valami szörnyen nézett ki, ezért még gyorsan kivasaltam, de arra már tényleg nem szántam sok időt, ezért elszórva maradt benn pár hullámos tincs.

Remélve, hogy William még itt van fejvesztve rohantam vissza a szobámba és valósággal „kiszabtam” az ajtót. Megnyugodtam, mikor megláttam. Az ágyam szélén ült és azt az összeragasztott képet nézegette, amit a kezében szorongatott. Elég nevetségesen viselkedtem.

- Szép „absztrakt” kép. –kuncogott.

Megráztam a fejem és leültem mellé.

- Rég volt már. –sóhajtottam.

- Nem éri meg a múlton rágódni! –szólt rám és közelebb hajolt- Cassie, ezt jegyezd meg. –súgta a fülembe.

- Tudom. –vágtam rá túl gyorsan, de minden idegességem szertefoszlott, mert megnyugtatott a közelsége.

Lágyan megcsókolt és magához húzott. Nyújtotta a percet, majd a szemembe nézett.

- Szeretek. –suttogta ismét a fülembe, azon az imádott, bódító hangján.

Bólintottam, képtelen voltam kimondani, hogy: Én is.

- Oké, korai. –sóhajtott- De tudnod kell, szeretlek.

- Nem érzem jól magam. –kaptam a fejemhez, mert iszonyúan belenyilallt a fájdalom.

- Jaj, Cassie. Aludnod kellene.

- Ne menj el! –sikítottam, egyre rosszabbul voltam.

Kuncogott a ragaszkodásomon, végigdőltem az ágyon és Will rám terítette a takarót. Lehunytam a szemem, alig bírtam ébren maradni.

- Viszlát Cassie. –mondta Will, amire kinyitottam a szemem, a keze már a kilincsen pihent- Ne legyél beteg.

- Ne! –szóltam utána- Kérlek, ne menj el! –szipogtam- Szeretlek, ha kell, kimondom milliószor, csak ne menj, kérlek! –hebegtem.

- Nyugi! –vette le a kezét a kilincsről- Rendben, maradok. –válaszolt kedvesen, a hangja ismét tiszta volt, lágyan csengett.

Ledőlt mellém az ágyra, a kezét áttette a derekamon. Langyos lehelete cirógatta a fülem, és lassan elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, valami megváltozott, nem sikítottam, nem kapálóztam és nem is sírtam. Will eltűnt, de nem csodálom, hisz nem aludhat csak úgy itt. A fejem zúgott, és az egész testem verejtékben fürdött. Alig kaptam levegőt.

- Látom, felébredtél. –jött be anyu a szobámba- Will itt volt, ma már harmadszorra, úgy öt perce ment el. Már az orvos is megvizsgált téged, egy elég kellemetlen vírust kapták el, a jó hír, hogy nem fertőző, a rossz hír, hogy magas láz kíséri. A doktor mondta a betegség nevét is, de nem értettem belőle egy árva mukkot sem, tudod, hogy nem értek én a szakszavakhoz.

A kezében lévő tálat az éjjeli szekrényemre tette és levett valamit a párnámról, azt hiszem egy rongyot.

- Leesett miközben aludtál. –magyarázta- Borogatni kell.

Sóhajtott és belemártotta a vízbe, kicsavarta majd a homlokomra terítette.

- Mennyit aludtam? –néztem rá, de pontosan tudtam a választ, hisz kiolvastam a fejéből.

- Két és fél napot. –ez a mondat mégis megrázott, hiába készültem fel rá, sokkolt- Persze közben fel-felébredtél, de nem voltál valami… hogy is mondjam…- kereste a megfelelő kifejezést-kezelhető, a gyógyszereket még bevetted, de elég ijesztő volt, nem válaszoltál, néha elrohantál hányni, meg egyéb dolgokra a mosdóba, meg elég sok teát benyakaltál, de semmi több.

- Oh… - nyökögtem.

- Sajnálom, hogy kerültelek, butaság volt, és nagyon restellem, egy anyának ilyenkor nem ez a dolga. –hadarta- Szeretlek.

- Én is téged. –valahogy nem tudtam kimondani, hogy nem haragszom rá, mert igenis haragudtam… szükségem lett volna az anyámra, az öngyilkosság is felmerült bennem- megborzongtam a gondolatától, milyen ostoba voltam-de szerencsére nem volt elég merszem.

- Aludj, és vedd be a gyógyszereket. –utasított és a kezembe nyomott négy kapszulát meg egy csésze teát.

- Oké. –válaszoltam és ittam egy kis teát, majd az orvosságot is lenyeltem, a végén pedig az utolsó cseppet is kikortyoltam a csészéből. Meglepett a szomjam- Ha Will jön, feltétlenül küld be, nem baj, ha alszom, ébresszen fel nyugodtan. –suttogtam, mert a torkom iszonyúan fájt.

- Majd meglátom…

- Kérlek! –erősködtem, egy hajszálon múlt, hogy nem vágtam a fejéhez azokat a sablonos mondatokat, mit például, hogy „Jaj, most hirtelen még törődsz is velem” meg stb.

- Oké. –mondta mintha beletörődött volna, de a gondolatai meglehetősen állították, hogy esze ágában sincs felébreszteni.

Amúgy is, anyu mióta beszél velem? Mióta kér bocsánatot, és egyáltalán mióta visel újra színes ruhákat?- mérgelődtem, de túlságosan fáradt voltam, nem kellett sok idő, hogy elaludjam.

Ziháltam, és köhögtem, mikor kinyitottam a szemem, a fejem zúgott, és forgott velem a világ. A gyomrom összerándult és gyenge, reszketeg lábaimra állva kirohantam a fürdőszobáig és csupán azt vettem észre, hogy hányok.

Undorodva a csaphoz álltam és alaposan foga mostam, majd megláttam magam a tükörben.

- Úr Isten! –nyöszörögtem, rekedt hangom dörzsölte a torkomat. Minden egyes levegővétel fájt. Velem szemben egy… élőhalott állt, valami borzalmasan néztem ki.

Nagy nehezen visszasétáltam a szobámba és beestem az ágyba.

- Jó reggelt! –zengte anyu mikor belépett a szobámba.

- Szia. –suttogtam.

- Vedd be a gyógyszereket! –utasított, és a kezembe nyomott két kapszulát és egy pohár teát.

- Hogy-hogy két tabletta kell? –néztem fel rá.

- Az orvos erősebbeket írt fel neked.

Bólintottam és legyűrtem a torkomon.

- Will keresett, de elment. Két órán át ült a kanapén és várta, hogy felébredj, sokat kellett unszolni, hogy végre egyen muffint. –kuncogott.

Na, jó, ez nekem sok! Anya hirtelen boldog lett, már egy cseppet sem rémíti a jelenlétem. De a legfurcsább, hogy nincs rajta gyászruha. Nem értem!

- Na, pihenj… - sóhajtott és elsétált.

Nem kellett kétszer mondani, mert tonnányi súlyok nyomták le a szemem és már aludtam is.

Mikor felébredtem pirkadat volt.

- Szia. –hallottam egy lágy hangot.

- Will. –nyöszörögtem- Nem láthatnál így…

- Hogyan így? –ráncolta össze a szemöldökét, miközben közelebb lépett.

- Ilyen rondán. –nyafogtam.

- De hiszen gyönyörű vagy. –rázta meg a fejét.

- Tudod, köszönöm…

- Mit? Hogy kifejtem a véleményem?

- nem, hanem, hogy itt vagy, mellettem, hogy szeretsz (azt hiszem), mindent.

- Ne köszönd Cassie… ez természetes. –mosolygott, mikor elhúztam a számat, mert az igazat megvallva nekem ez még egy kicsit… furcsa.

- Mit csinálsz itt ilyen korán? –mutattam a felkelő napra.

- Mindig rosszkor jövök. Most kivételesen eltaláltam az időpontot. Mosolygott. De elég fáradtnak tűnsz.

- Nem vagyok az, már nem vagyok olyan rosszul, komolyan!

- Oké, nyugi. –kuncogott. És leült mellém az ágyra.

- Anyu?

- Boltba ment, mostanában akárhányszor itt vagyok muffint süt. –röhögött és én is vele röhögtem.

- Szeretlek Will. –néztem a barna szemeibe, és pillanatok alatt elmerültem benne. Végtelenül mélyek voltak és kedvesek. Nyomott egy puszit a homlokomra, kirángatva ezzel a csodálatomból, majd játszani kezdtem a hajával.

- Én is szeretlek. –suttogta és megcsókolt, de én kelletlenül eltoltam magamtól.

- Elkapod tőlem, mi lesz, ha beteg leszel?

- Nem számít, csak veled akarok lenni. Örökre! –ilyenkor azt hiszem, hogy az összes lány egy dolgot mondana: „Elolvadtam!”

De ez az én részemről sokkal többet jelentett, én szívem minden szeretetét neki adtam, imádtam, nélküle soha nem tudnék élni, már nem. Ezt minél hamarabb tudatni akartam vele.

- Köszönöm, hogy vagy nekem Will. –mosolyogtam, és szorosan magamhoz öleltem.

6.fejezet

6.NEM HISZEM EL!

Az életem furcsa mód sínen van. Édesanyám kezd kapcsolatot ápolni velünk, Luist lenyugtattam, én pedig… hát. Nem fontos.

- Szia!- rontott be Amy az ajtómon.

- Hello- mosolyogtam rá.

- Látom, rendben vagy-röhögött –Furcsa…

Sóhajtottam, majd éreztem, hogy kerülget az összeomlás. De… most, hogy van egy csepp boldogságom, nem hagyom tönkretenni az életem. Amy mosolya eltűnt.

- Igen- válaszoltam végül- Már egész jól vagyok…

Újra mosolyogni kezdett és átölelt.

- Örülök, hogy visszatértél

Nem válaszoltam, elég volt, hogy viszonoztam az ölelését. Az ajtón kopogtattak.

- Gyere… - szólt ki Amy

- Hello- jött be Luis

- Luis, aszta! – csodálkozott Amy - Luis?

A bátyám furcsa arckifejezése rá is átragadt.

- Jól van, na… ne nézzetek már ilyen bambán! –röhögött –Csak úgy megváltoztatok…

- Én?- vágtuk rá egyszerre és röhögni kezdtünk.

- Igen ti.- mély levegőt vett, és felkészült a hosszú beszédre, majd elkezdte- Cassie te egy aranyos kislány voltál, most gyönyörű tini vagy! Nem merek melléd állni, a világon te vagy a legszebb! Luis… te pedig, magas vagy, és már nem vagy az a kis srác, aki régen a rosszba húzott minket, ezt nehéz elfogadni.

Luissal egymásra néztünk és dőltünk a röhögéstől.

- Jaj, hogy lehettek ilyenek? –duzzogott Amy

- Oké-oké! –szóltam közbe – Mások lettünk…

- Amy te is megváltoztál- fűzte hozzá Luis.

Ami azt illeti Amy tényleg más lett. Barna félhosszú haja, a bőre már ránézésre is bársonyos, puha, az arca pedig lágyságot sejtet. Az illata, mint száz rózsa, a szeme zöldeskék, az ajkainak íve hibátlan, és még az orra is tökéletes. Egyszerűen elképesztő, gyönyörű. Egy átlagos lány, és átlagon felüli egyben.

- Például? –fészkelődött Amy- Miben?

- Nagyobb lettél még Cassienél is.

- Nagyon vicces. –gúnyolódtam.

- És még? Mondjatok még! –erősködött, miközben a szemei felcsillantak.

- Gyönyörű vagy… - fűztem hozzá.

- Ja, persze… csakis.

- Az vagy Amy… - mosolygott Luis.

- Köszi… - pirult el, majd mély levegőt vett és felpattant –Mennem kell… - a szemében valami megváltozott, és mintha könnyes lett volna –Majd… holnap- tette még hozzá rekedt hangon és elrohant.

Rettenetes előérzetem támadt, nem sokon múlt, hogy utána rohanjak, vagy, hogy a fejébe nézzek, de nem szabad, nem használhatom a képességem, nincs jogom hozzá.

Mintha Luis tudna valamit, legalábbis az arcáról ezt vettem le, de az ő fejét is elkerültem, mert minden gond nálam kezdődött. A bátyám csendben elsétált, én pedig tehetetlenül ültem az ágyamon.

A tekintetem a földön lévő ruhákra tévedt. Nem tudom, hogy hogyan, de felálltam az ágyamról a félelmem ellenére, és elkezdtem a földön lévő ruhákat hajtogatni. A kinőtt darabokat egy nagy dobozba szórtam, amit megtartottam, azt pedig gondosan összehajtottam. Mikor mindennel végeztem, betettem a szekrénybe. Végignéztem a művemen, sajnos erről az egészről apu jutott eszembe, úgyhogy gyorsan becsaptam a szekrény ajtaját. A földön lévő szétszaggatott kép darabjait összeszedtem, majd a magam módján helyreállítottam. Ezt a furcsán összeragasztott képet visszatettem a polcra. Az „absztrakt” művemről visszamosolygott rám a családom, és a régi kutyánk, itt még csak hat éves voltam. Mély levegőt vettem és a szekrény mögé dugott cipős dobozt előhúztam, és a benne lévő összes díszt visszatettem az eredeti helyére. Körbenéztem a szobámon, minden olyan, mint régen. Hiányzott ez az érzés.

Nagyon nyugodt voltam, semmi kétség, boldog vagyok…

***

Tudjátok, az iskola a világ egyig legszörnyűbb helye. A kortársaim szemében nem szól másról, csakis a versengésről. A szó szoros értelmében versengünk… azért, hogy felnézzenek ránk, hogy becsüljenek, a barátokért, még a pasikért is.

Bár én már évek óta abbahagytam… már hidegen hagy, sőt visszataszít… nincs srác, akit elvehetnének tőlem, nincs igaz barát, és a jegyek…

Mégis minden nap elmegyek, minden átkozott nap ott ülök a padban. Pont úgy, ahogy most is. Csak bámulom a tanárt, és könyörgök, hogy kicsengessenek, várom, hogy elmehessek innen.

Erről szól az életem, várom… a halált, a véget, hogy ne kelljen szenvednem… és senkinek sem, pont ne miattam.

A fülfájdító hang kirángatott a letargiából… sürgős léptekkel mentem a folyosó felé. Egy gondolat behatolt a fejembe, bár ne történt volna.

„ Itt az alkalom, gyerünk, menni fog” – hallottam egy hangot. „William”

Will előttem állt, köztünk csupán pár méter távolság. Egy magas, barna hajú lány elrántott, Will szemei kivehetetlenek voltak. A szívem dübörgött, a lábam a földbe gyökerezett. A gyönyörű lány átölelte, William keservesen nézett rám, majd lehunyta a szemét. A torkom összeszűkült, és egyetlen egy szó szakadt fel belőle.

- Ne… - ez halk volt, de Will szemei kipattantak és nézte a rohamosan távolodó alakom, ami végül eltűnt a kanyarban.

A mosdó felé tartottam, a tömegen alig tudtam átverekedni magam. A torkom összeszorult, alig kaptam levegőt, a mellkasomra mázsányi súlyok emelkedtek, a fejem zúgott, majdhogynem engedtem az ájulás csábító erejének. De nem!

Berohantam a mosdóba, be az első WC-be és sírtam. A szívem majd meghasadt, úgy éreztem, hogy a világ összes gondolata behatolt a fejembe, csupán az övé nem, arra még volt erőm figyelni. Zokogásom mindenkit kiűzött innen. Az óra kezdetét jelző csengő megszólalt, és csak én maradtam kinn. Minden gondolat fájt, minden egyes másodperccel egyre nagyobb sebet vájt belém. Ez az egész olyan volt, mint egy rossz rémálom. Hogy hihettem, hogy el fogom felejteni? Ez képtelenség, olyan ostoba voltam. Elveszítettem, végleg. Másra nem tudtam gondolni, csak az ő tökéletes arca lebegett előttem.

Nem tudtam, hogy mit csináljak, péntek van, ha hazamegyek, akkor még bőven van időm hétfőig, de nem hagyhatok megint itt mindent. Lassan megnyugodtam, de még így is kapkodtam a levegő után, odaléptem a csapokhoz, megmostam az arcom, majd lassan bementem az órára, a tanár késett, ezért pont előtte értem be, leültem a helyemre és az egész napot egyfajta érzéketlenséggel ültem végig.

A nap végén rohanni kezdtem, egészen hazáig, ott sem ért utol a rosszullét. Intettem anyunak, aki a kanapén ült és a televíziót nézte és felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtót és leültem az ágyamra. Hosszú percekig meredtem magam elé, de semmi. Még mindig uralkodott felettem az érzéketlenség.

Nem tudom, hogy mi a fene üthetett belém, de volt egy elméletem… vagy valami ilyesmim: annyi dolgon mentem már keresztül, annyit szenvedtem már, annyira… de annyira elegem van már mindenből, hogy egyszerűen képtelen vagyok normálisan reagálni a dolgokra.

Az én életemből az öröm hiányzik a legjobban. Másoknak egyszerű, hiszen könnyű elmerülni a boldogságban. Olyankor nem létezik más, csak a tiszta, meleg, lágy érzés. Mintha drogot szívnánk, mintha nem lenne holnap, nem lenne más, nem lenne… semmi. De sajnos számomra ez elég ritkán adatott meg, nekem csak halvány emlékek szolgálnak melegséggel. Több jut nekem inkább a homályos, régi, elmerült félelmekből, amik minden percben, régmúltjuk ellenére fojtogatnak.

Nem tudom, hogy hogyan, és főleg azt nem, hogy miért, de a lényeg, hogy nem omlottam össze, képes voltam tartani magam, egy kisebb elgyengülés után. Most, hogy sikerült, nem hagyom el magam!

Egész hétvégén a szobámban ültem, Luis rendelt nekem pizzát vacsoráknak, az ebédet pedig felhozta. Nem tudtam mit csinálni, még mindig nem volt semmi… csak az érzéketlenség. hétfő reggel kivasaltam a hajam, életszerűbbé varázsoltam az arcom és elindultam a suliba.

***

Nem engedem el a boldogságom, már nem. Most, hogy újra képes vagyok az őszinte mosolyra, nem fogok visszasüllyedni.

Bámultam a tanárt, össze-vissza motyogott. Ez az első saját órája, egy hónapja végzett az egyetemmel, egyedül él, a jegyese elhagyta fél éve, az édesanyja küld neki ételt, amit egyenesen a kukába hajít, hisz’ minden miatta van. Meglepődtem magamon, eddig csak a jelen gondolatait hallottam, de most messzebb jutottam a nő fejében. IPoddal a fülemben figyeltem szerencsétlent, a tábla előtt keresgélte a lapját, amire az óra menetét írta le. Nem kell figyelnem rá, mert ha kérdez, csak kiolvasom a fejéből a választ, mint minden más tanárnál, ennyi az egész. Hát igen, azért van előnye is a temérdeknyi hátrány mellett a képességemnek.

- William Peterson? –olvasta ki a naplóból, nem akartam figyelni, ezért maxra tettem a hangerőt.

Elővettem a táskámból a kedvenc könyvem és elkezdtem olvasni, mindent megteszek, hogy ne kelljen ránéznem. Nem tudom, hogy miért, és hogy hogyan, de újra képes vagyok mosolyogni, és Will csak tönkretenné.

- Cassie Rosemary Scott? –hallottam a nevem.

- Én vagyok. – szólaltam meg és az iPhodot letettem a padra a könyvvel együtt.

- Rendben, milyen átlagod volt eddig? –mosolygott rám, már nem is fészkelődött hamar kiismerte magát, hozzánk igazodott, figyelemre méltó.

- Ötös… –vontam meg a vállam, persze, hogy kitűnő, hisz csalok.

- Jó ezt hallani. –mosolya kiszélesedett – ezek szerint csak neked és Williamnek van jelese. –sóhajtott- Én Mis Wilson vagyok, és egy percig sem higgyétek, hogy-

Újra bekapcsoltam az iPodot és olvastam. Kicsengetéskor lekapcsoltam a zenét és elindultam az ebédlőbe. Végigmentem a tömegen, és beálltam a sorba. Csupán egy kólát vettem magamnak, nem volt semmi étvágyam.

- Szia!- csatlakozott hozzám Amy

- Hello. – mosolyogtam száz százalékos jókedvvel, legalább is kilencvenkilenccel, amióta visszajött sokkal jobban érzem magam.

- Milyen volt a napod? –indítottam végül el a beszélgetést.

- Isteni, egyre jobb ez a suli –kuncogott –Neked milyen?

- A szokásos… –vontam vállat.

- Értem, nem eszel semmit? –nézett a kezemben szorongatott kólára.

Megráztam a fejem és elmosolyodtam az ő tálcáján. Tele volt pakolva… leves, hamburger, narancslé, muffin, müzli szelet és így tovább.

- Látom te éhes vagy. –kuncogtam, válaszképpen kiöltötte rám a nyelvét.

Lassan lecsavartam az üvegem kupakját és kortyoltam belőle, majd vissza akartam tenni, de kicsúszott a kezemből, a földön pedig gurulni kezdett, de egy fiú megállította. Mikor rájöttem, hogy ki is Ő, a szívem dübörögni kezdett.

- Tessék. –mondta lágyan, hiányzó melegséggel a hangjában, majd átadta a kupakot. A mosolya valósággal cirógatott, melegség öntött el, az egész testem ellazult, egy pillanatig éreztem valami lágyat, valami furcsát, valami megmagyarázhatatlant, de gyorsan megráztam a fejem kirángatva ezzel magam az extázisból.

- Kösz. –mondtam idegesen.

- Leülhetek? –kérdezte, bársonyos hangja olyan volt, mint a drog, egyre többet akartam belőle.

- Aha. –felelte Amy miközben nagy falatokat harapott a hamburgerből, a levest pedig érintetlenül hagyta.

- Milyen napod volt? –kérdezte Will, a tekintete a szemembe fúródott, nem eresztve ezzel, olyan volt, mintha egész eddig az… az égvilágon semmi sem történt volna.

- Szokásos. –hebegtem, úr isten, túl nagy a hatása rám, de egész egyszerűen kényeztet a tekintete, érzem, a régi vagyok.

- Nekem is. –a hangja nem csengett olyan tisztán, de mégis, selymes, nyugtató volt. Most miért beszél velem? Mi történt? Milyen fontos dologról maradtam le már megint?

- Nekem nem. –fűzte hozzá Amy –Az én részemről inkább ez egy csodás nap, aminek még koránt sincs vége.

Egyikünk sem nézett rá, Will azt hiszem nem akart, én pedig képtelen voltam, mert még mindig belemélyedt a tekintetembe. A kupakot ahelyett, hogy visszacsavartam volna, inkább szorongattam.

- Mennem kell. –pattant fel Amy és a tekintetével az ajtó mögötti ember árnyékát nézte, majd elrohant.

Nem nagyon figyeltem oda rá, nem mintha tudtam volna, ezt is a gondolataiból olvastam ki. Hiába nem nagyon kutatok a fejében, most képtelen voltam elrántani a tekintetem.

- Sajnálom. –nézett mélyebben a szemembe Will, pedig azt hittem ennél erősebben nem tud mozdulatlanná tenni, a levegőt is épp hogy vettem.

- Tudom. –válaszoltam kábultan, ez nem ér, ő simán dumál, én meg… meg sem tudok mozdulni, nemhogy kinyögni egy épkézláb mondatot.

- Akkor jó. –mosolygott, az ajka megfeszült és még mindig nem eresztett. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami… fagyi, ami szétfolyik és csak egyetlen egy ember tudja helyrehozni, Will.

A kezét gyengén az enyémre helyezte, a tekintetem pedig még mindig szorosan tartotta.

- Sajnálom. –mondtam én is, a hangom kissé halvány volt.

- Rendben. –mosolygott.

Egyre közelebb jött és az ajkait az enyémre helyezte, szétáradt a testemben a boldogság, túlzottan elmélyedtem a szemében, már nincs vissza út. Szorosan magához húzott, mikor viszonoztam az ölelését, hirtelen eltolt magától. Rettegve nyitottam ki a szemem, és lágy, meleg, ismerős tekintetével találtam szemben magam. Hirtelen belemarkoltam az asztalba, majd a kólásüveg felborult, a kupak pedig még a markomban volt.

„A francba!” –üvöltöttem magamban, és levettem Willről a tekintetem, mert az összes kóla kiömlött. Kicsit elragadott a harag, majd megráztam a fejem és felnéztem, de Will eltűnt. Kapkodtam a levegő után, szúrt a szemem és a torkom összeszűkült, lélegzet visszafojtva rohanni kezdtem egy rongyért, hogy lefoglaljam magam, de útközben beleütköztem valakibe.

- Nyugi Cassie. –mondta William nyugodt, lágy hangon- Csak rongyot hoztam.

Mosollyal a hibátlan arcán feltörölte helyettem az egészet, és a piszkos egyszer használatos törlőruhát - amit mellesleg az igazgató ingyen kap, mert reklámnak számít, az idióta szintjükön- a kukába dobta.

- Gyere. –húzott maga után, és újra beálltunk a sorba, most összesen egy ember volt előttünk, az ebédlőben tartózkodó három ember egyike.

- Éhes vagy? –kérdeztem halkan, nem tudom kezelni a helyzetet, ez olyan gyorsan történt, túl gyorsan.

- Nem. –válaszolt könnyedén

- Szomjas?

- Nem, az sem. –kuncogott

- Akkor meg miért állunk egyáltalán sorba? –ráncoltam a homlokom.

- Mert veszek neked egy másik kólát.

- Dehogy is! –ellenkeztem- Nem kell…

- Dehogyisnem. –mosolygott.

- Will… - bosszankodtam.

- Igen? –mosolygott rám, ismertem ezt a mosolyt régről, tudom ezt a játékot. Többé nem húz fel vele, úgyhogy inkább beadom a derekam.

- Oké, a végén úgy is ugyan ott lyukadunk ki. –ráztam meg a fejem.

Bólintott győzelem ittasan, és szó nélkül megvette nekem a kólát, és kedves, ellenállhatatlan tekintettel átnyújtotta.

Szorosan mellém állt, és a derekamra tette a kezét. Húzott a parkoló felé, és megállt egy fekete Porsche mellett.

- Mióta van kocsid?

- Amióta jogosítványom. –vont vállat.

Kinyitotta nekem az ajtót, és egy szó nélkül beültem.

- Akkor… most hazaviszel? –kérdeztem alig hallhatóan

Kitört belőle a röhögés.

- Nyugi! Nem foglak elrabolni.

- Nagyon vicces. –gúnyolódtam.

- Oké-oké, de úgy beszéltél, mintha már évek óta arra pályáznék, hogy elvigyelek és egy eldugott helyen megöljelek.

- Jól van, na… - végignéztem magamban újra az elmúlt pár percet és én is kuncogni kezdtem magamon.

Mosolygott és bekapcsolta a rádiót, pont Evanescence ment. Feltekertem egy kicsit a hangerőt, mire ő rám kacsintott, és önkéntelenül is visszamosolyogtam. Rátaposott a gázra, nem néztem az utat, csak akkor pillantottam ki az ablakon, mikor megérkeztünk. Egy számomra idegen helyen voltunk, a város ezen a részén még sosem jártam.

- Biztos nem rabolsz el? –kérdeztem mosollyal az arcomon.

- Most már ez az otthonom. –kuncogott

Bementünk az óriási házba, át a halon, fel a lépcsőn, végig a folyosón, be a szobájába.

- Látom, ez még a régi. –szemléltem a fekete ágyat, a fekete szekrénysort, a világos fapadlót és a hófehér függönyöket.

- A bútorokhoz mindig is ragaszkodtam. –volt vállat.

- Tudod… - kezdtem bele, még véletlenül sem rá nézve –mégis olyannyira idegennek érzem ezt az egészet. –bár csendben maradtam volna, de kint van, nincs mit tenni. A polcokon lévő díszeket nézegettem, a képkeretet és az elemlámpát birizgáltam– Minden más. –ráztam meg a fejem

Will mögém állt és magához húzott a kezét a hasamra helyezte, éreztem bódító leheletét a nyakamon.

- Mert az emberek változnak. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk. – megnyugtatott, a hangja ismét makulátlanul csengett.

Egy pillanatig elkábultam, majd minden eszembe jutott és kitéptem magam az öleléséből, abból az ölelésből, amit mindennél jobban kívántam. Vádlón néztem rá.

- És… - ziháltam- Múlt héten, az… az a lány!

- Jaj Cassie… - sóhajtott- Csupán kellette magát, semmi nem történt.

- Aha… - ráztam meg a fejem, és a szemem eszméletlenül szúrni kezdett.

- Könyörgöm… higgy nekem, nem volt semmi, mikor megláttalak elrohanni, idegesen félrelöktem, szegény lány a földre zuhant, hidd el azt hittem, ha ezt látod könnyebb lesz, de nem így lett, hatalmasat tévedtem.

- Hát… nagyon nagyot! –dobáltam a szavakat.

- Kérlek… igazam van!

- De Will… - ráztam meg a fejem –szorosan átölelted, magadhoz húztad, láttam.

- Féltékeny vagy? –mosolygott, erre én elpirultam- Mondtam már, tévedtem… gondolkoztam… úgy hittem, ha azt hiszed elfelejtettelek, hogy nem kellesz nekem, ismét szóba állsz velem, hogy megbocsájtasz.

- Tudod, fájt… - szipogtam– és minden egyes szavamat milliószor megbántam már, nem veszítettél el! Szeretlek! – a könnyeim folytak, és a tenyeremmel takartam az arcom. Félrehúzta a karom és a szemembe nézett.

- Cassie, hidd el, te vagy az életem. –mondta kedves, lágy hangon, édes csengése újra betöltötte az üres teret.

Lassan magához húzott és szorosan átölelt.

A szívem hevesen vert, felnéztem az arcára, majd, mint mindig, most is rám mosolygott.

- Ne sírj! –mosolygott szüntelenül –Nem érdemlem meg a könnyeidet. –rázta meg a fejét, egy pillanatra elkomorodott, de visszatért, majd ott csókolt meg, ahol könnyes volt az arcom.

- Jaj Will. –szipogtam –Sajnálom! Tényleg! Én- akartam mondani, de a mutatóujját a számra helyezte.

- Shhh. –a hangja megnyugtatott- Én sajnálom, tudod, nem kellett volna így rád rontanom. –a szeme keserű volt, az arca elnyúlt, a szívem majd meghasadt, soha többé nem akarom így látni.

- Ne! –sikítottam –Kérlek! Soha… soha többé ne nézz így rám! Nem akarom látni, ne! Ne szenvedj főleg ne az én hibámból Will! –hadartam.

- Nyugi Cassie. –a hangja hatott rám, lassan megnyugodtam.

- Oké. –hebegtem –Csak többet ne…

Will ismét mosolygott és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Most akkor mi…- piszkálgattam zavartan a pulcsiján lévő cipzárt.

- Igen, ha akarod. –mondta lágyan a félben hagyott kérdésemre.

Bólintottam, majd felnéztem, hogy újra láthassam tökéletes arcát. Mosolyra húztam a számat, és az arcom a mellkasába temettem.

Hosszú percekig gondolkoztam, de nem jutottam semmire sem. A kezét a csípőmön nyugtatta, miközben a nyugodt légzését hallgattam. Sosem hittem volna, hogy mi együtt leszünk. Most minden eddiginél jobban akartam a gondolataiban olvasni, de nem tehetem meg! Most nehéz lesz, iszonyú nehéz lesz megtartani a titkomat. Ha jártam valakivel, nehéz volt csendben maradnom, mert mindent tudtam róla, minden egyes hülye kis titkot. Pont ezért nem volt hosszú kapcsolatom.

Will épp meg akart csókolni, amikor megköszörültem a torkom és kijelentettem:

- Indulnom kellene. –sóhajtottam, ez túl gyors.

- Gyors, ugye? –mosolygott rám már megint- Megértem, hazaviszlek.

- Nem kell. –vágtam rá túl hamar –Öhm… jól esne egy kis séta. –próbáltam menteni a menthetőt.

- Ahogy csak karod. –mosolygott szakadatlanul.

Lekísért az ajtóig, nyomott egy puszit a homlokomra, sarkon fordultam és szapora léptekkel távolodtam a háztól, Willtől.

Hazafelé sétáltam, nem tudtam elhinni, hogy mibe keveredtem. Te jó ég! Újra kezdődik az egész, a féltés, a vágy, a fájdalom, a titkok. Minden! De most… nem nézek a gondolataiba.

A sötét felhők összegyűltek a fejem felett, és szép lassan csöpögni kezdett az eső. Megdupláztam a lépteimet, de még így is lassú voltam. Futottam, minden erőmmel, amikor már nem bírtam tovább, megálltam, nagy „szerencsémre” az eső már zuhogott.

- A francba! –bosszankodtam.

Már bőrig áztam, úgyhogy inkább ismét sétáltam.

„Kötél”-hallottam egy gondolatot, méghozzá egy nőét, ismerős volt, de mire kellőképp összpontosítottam volna, eltűnt. Most hallottam másodszorra.

- Szia. –köszönt rám valaki.

- Hello. –néztem arra és ledöbbentem- Mit keresel itt? –néztem a szemébe. Egy fekete ernyőt tartott fölém, de már úgyis mindegy, mert még a ruháimból is csöpögött a víz.

- Szépen bőrig áztál. –rázta meg a fejét –Gyere, hazaviszlek.

- Hogyan?

- Ott a kocsim. –mutatott a háta mögé.

- Oh. –nem vettem észre, annyira elmerültem a gondolataimban, mostanában folyton ez van.

- Na, gyere már. –ragadta meg a karom és a kocsija felé húzott.

- Tiszta víz lesz. –ellenkeztem.

Megvonta a vállát, és kinyitotta nekem az ajtót. Sóhajtottam, majd beültem és a motor felbőgött.

- Miért jöttél utánam Will? –követeltem.

- Mert zuhog, gyalog vagy méghozzá lassú. –mondta rezzenéstelenül- Gondolkodtam, hogy egyáltalán eljöjjek-e és arra jutottam, hogy igen, mert nem akarom, hogy lebetegedj.

- Oh… azt hiszem ezzel elkéstél. –mosolyogtam.

- De legalább nem fagysz meg. –rázta meg a fejét és feltekerte a fűtést.

Pár perc alatt hazaértünk, de egyikünk sem nyitotta szóra az ajkait.

5.fejezet

5. VALAMI MEGVÁLTOZOTT?

Sápadt, beesett arccal bámultam az üres szempárba. A szívem dübörgött a mellkasomban. A légzésem felgyorsult és kiszöktek a könnyeim. Gyászos fekete farmer és egy szürke felső volt rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak.

- Will - nyögtem fuldokolva.

A hisztéria pánikkal ötvözve szétterjedt a testemben és megfeszültem. A zsebemben lévő telefon rezegni kezdett, gépiesen előhúztam és rápillantottam a kijelzőre. „ Hívás: Amy” sóhajtottam, a könnyeim ellen küzdöttem, majd beleszóltam a telefonba.

- Igen?- meglepődtem, a hangom nem tükrözött engem.

Hirtelen körbenéztem, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg én voltam.

- Cassie?

- Én… - mondtam ugyan ezen a furcsa hangon.

- Hol vagy?

- Itthon. –suttogtam, féltem saját magamtól.

- Kérlek, gyere suliba… itt ülök a lépcsőn. Mármint az iskola lépcsőjén. Tudod… visszaköltöztünk.

- Igen- suttogtam ismét.

- Gyere… - könyörgött és a vonal megszakadt.

Megmostam az arcom, majd rohanni kezdtem az iskolába, ugyan azon a helyen át… a bizonyos helyen felgyorsítottam, a kanyar után megkönnyebbültem.

A lépcsőn ott ült egy gyönyörű lány. Barna haja a vállát súrolta, a szemében elképesztő életvidámság csillant meg, a bőre lebarnult. Az arca pont, mint Willé, hiszen a húga…

Amy rám nézett és egy széles mosoly jelent meg az arcán.

- Cassie! –sikította és a nyakamba ugrott.

- Szia… - lihegtem

- Úgy hiányoztál!

- Te is nekem! Borzasztóan hiányoztál! –nyökögtem és a könnyeimet fojtottam vissza.

- Nem lesz semmi baj, higgy nekem. –mondta értelmes szemekkel.

- Nem tudtam, hogy… én… - kezdtem bele idegesen, rekedt hangon.

- Sssshhh - szólt rám Amy - A ti dolgotok! –rázta meg a fejét – Nem rám tartozik, még nem…

Kurtán bólintottam. Amy visszajött, mindenki visszajött, és mindent elszúrtam. Jaj, mi lesz velem ezek után? Hogy fogom fojtatni a semmittevést? Willhez hasonlóan Amy gondolatit sem figyeltem. Na, jó, az ő esete más, olykor, ha nagyon muszáj, akkor megteszem. Az igazat megvallva mostanában alig használtam ezt a képességet. Valahogy nincs rá szükségem, túlságosan elzárkóztam minden és mindenki elől. A mellkasom dübörgött, nem tudtam kezelni a helyzetet, minden egyes porcikám reszketett. Hirtelen tűnt el előlem a világ.

A sötétben minden hang sikoly volt. Női sikolyok. Egy alak rajzolódott ki a szemem előtt, ami egyre közelebb és közelebb jött. Nem éreztem jól magam, szédültem, a sikolyok felerdősödtek és a fülemben visszhangoztak. A sötét alak még mindig felém tartott, de én mégis távolodtam tőle. A torkom összeszűkült, nem éreztem a lábaimat. Azt vettem csak észre, hogy a fejemet erős ütés éri és elterültem a földön… a tekintetemben homályos foltok keletkeztek, majd a szemem kipattant.

A könnyektől egybemosódott minden. Amyt sehol nem láttam, egy fehér szobában feküdtem, sok időbe telt, mire elhatolt a tudatomig, hogy a betegszobában vagyok. Mi történt? Hogy kerültem ide?

- Jobban vagy? –szólt hozzám az iskolaorvos.

- Igen, kutya bajom. – hiába mondtam, a hangom az ellenkezőjét támasztotta alá.

- Igen… azt hiszem egy kisebb érzelmi sokk ért… de nem lesz itt semmi gond, egyél valamit.

- Értem. –bólintottam.

- Cassie! –szólt határozottan. –Kérlek, ne hagyd magad! Amióta ebbe a suliba jársz, mindig itt kötsz ki. Vigyázz jobban magadra! Kérlek…

Na, ez aztán… hát igen, apu miatt sokszor voltam zaklatott állapotban, volt, hogy nem ettem… és voltam már itt „párszor”.

- Oké. –feleltem bizonytalanul.

- Viszlát Cassie.

- Viszlát!- mondtam és határozott léptekkel kisétáltam.

Az ajtó melletti padon Amy ült és könnyes szemekkel nézett rám.

- Soha! –üvöltötte, a könnyei felgyorsultak, majd halkan fojtatta- Soha többé ne csinálj ilyet. –suttogta és szorosan átölelt.

- Igyekszem –válaszoltam és visszatartottam a könnyeimet.

Amy úgy viselkedett mintha a halálomon lettem volna, de nagyon megkönnyebbültnek tűnt.

- Menj! –szóltam rá –Órád van, neked is, és nekem is. Majd találkozunk!- próbáltam minél jobban kihasználni a jelenlegi higgadtságomat.

Mosolyogva bólintott, majd elrohant. Én is mentem a saját dolgomra. A kémiaterem ajtajához álltam és erősen szorítottam a kilincset. Mély levegőt vettem, majd benyitottam a tanterembe. A tanár rám bámult, mindenki más feszesen hajolt előre, és a dolgozatán tölte a fejét. Sok diáknál már innen is látszott a puska, de a tanár vagy nem vette észre, vagy nem is érdekelte.

- Hello Cassie! - törte meg a csendet a tanár.

- Jó napot tanár úr. Elnézést kérek a késésemért, a gyengélkedőn voltam.

- Tudom, Amy szólt.

- Oh…

- Most nem kell dolgozatot írnod, úgyhogy ülj be egy szabad padba.

- Rendben.

Körbenéztem, minden padban csak egy ember ült. A leghátsó helyen megpillantottam Őt. Gyorsan le akartam ülni legelőre, de a tanár köbe szólt.

- Kérlek, abba a padba ülj, ahol nincs dolgozatíró.

Pompás, csak egy hely maradt. A torkom összeszűkült és a lehető leglassabban mentem át a termen. Még véletlenül sem akartam a szemébe nézni, még csak rá sem. Féltem, hogy pánikba esek, és hisztérikus rohamot kapok. Még a nevére sem akartam gondolni, leültem a mellette lévő helyre és olyan távol húzódtam, amennyire csak lehetett.

- Szia. - szólt hozzám, halk volt és a hangjában volt egyfajta árny.

Bólintottam, annyira össze volt szűkülve a torkom, hogy képtelen voltam megszólalni. Sóhajtott és mereven bámult maga elé. Én is pontosan ugyan ezt tettem, az óra nem akart menni, mintha megállt volna az idő. Nagyon lassú volt minden. Ez alatt háromszor változtatott a testhelyzetén. Mikor végre megszólalt a csengő, szétáradt a testemben a fájdalom és kész voltam ellógni a suliból, de a tanár közbeszólt.

- Mivel megzavartunk titeket, még tíz percig írhatjátok.

Mi? Hát ez fantasztikus. A könnyeket alig tudtam visszafogni, már a szemem sarkában sorakoztak. Gyűlölöm magam, gyűlölöm, hogy így összetörtem Willt! Jaj, kimondtam magamban a nevét. Most, hogy már nem volt visszaút, megtettem, üvöltöttem magamban. Will! A könnyeim rohamosan elhagyták a szemem sarkát és mohón törölgettem őket. Próbáltam a hajam mögé bújni, miközben a kapkodtam a levegő után.

- William, Cassie, ti elmehettek. – szólt a tanár. Will neve égett bennem.

Felpattantam és kirohantam az osztályból, már elkezdődött a következő óra. Valaki megragadta a karom és visszahúzott a kihalt folyosón.

- Hagyj béké… - üvöltöttem, de amikor megláttam, hogy ki áll előttem ledöbbentem.

- Cassie - Will hangja nagyon fakó volt. – Sajnálom. –ez az egy szó mindent elmondott. –Tévedtem, te valóban a haverom vagy, elragadtattam magam. –mi?

- Miért teszed ezt velem? –sikítottam és a könnyeim engem nem kímélve hullottak.

- Igazat mondok!

- Ne hazudj nekem! –üvöltöttem rá.

- De hiszen ez az igazság Cassie! –bizonygatta, de már késő.

- Jaj, Will…- a hangom elcsuklott –Kérlek… ne hazudj nekem!

- De nem akarlak elveszíteni, értsd meg! –könyörgött.

- Már elveszítettél!- Mi? Hogy mondhattam ilyet? - Mármint… - próbáltam beszélni, de nem ment, tudtam, elszúrtam.

- Értem… - suttogta, sarkon fordult és elment.

Néztem, ahogy távolodik, ahogy alakja eltűnik a folyosó elágazásánál, összerogytam és sírtam.

- Mit művelsz?- mondta mögöttem egy hang, de alig láttam valamit.

- Will… - nyögtem, már megint.

Hirtelen emelkedni kezdtem, és Luis arcát pillantottam meg.

- Hazaviszlek- jelentette ki.

Luis szapora léptekkel indult a parkoló felé, éreztem az idegességét. Csak küzdöttem a könnyeimmel, de mindhiába. A mellkasom rángatózott, mert hevesen kapkodtam a levegő után, ami alig jutott át a torkomon. A karjaim és a lábaim elernyedve lógtak, csupán egy ajtócsapódásra figyeltem fel. Kinyitottam a szemem, a könnyektől homályos látásom sem zavart meg, felismertem, hogy Luis kocsijában ülök, abban a kocsiban, amelybe az életem árán sem ültem volna be.

- Ne!- nyögtem- Ki akarok szállni!

- Sajnálom, nincs más megoldás!- Luis hangja kétségbeesett volt.

Ott ültem tehetetlenül, a bátyám kocsijában. Abban az autóban, amelybe sosem ültem volna be. A fejemben kirajzolódott egy emlék, ami túlságosan is élénk volt.

Tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor apu Luisnak adja a slusszkulcsot, a bátyám majd kiugrott a bőréből. Minden egyes nap a kocsival ment suliba, én elleneztem, szerintem jobb gyalog menni, nincs olyan messze. És még sosem ültem be, mostanáig, nem értem. Hogy tudok itt ülni, Luis padlógázzal hajt, az emlékek pedig kavarognak bennem. Anyu, Apu, Luis, Amy… Will… a neve ismét megsebzett. Hogy lehettem ekkora… nem vagyok ép! Hogy mondhattam neki ilyet? Én… már nem is tudom. Az emlékek ismét elkaptak.

- Elég!- üvöltöttem. –Ne!- mintha meggátolhatnám az emlékezést.

A szemem ismét kipattant, és Luis kétségbeesett pillantásával találkoztam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az autó már nem zavart, hiszen az emlékezés már megtörtént, nincs mit tenni.

Luis leállította a kocsit, már meg is jöttünk… ismét elmerültem magamban.

Furcsa mód nyugodt voltam, elveszítettem mindent, és oly’ nagy intenzitású sokk ért, ez olyan volt számomra, mint egy adag… nyugtató.

- Cassie?- szólt Luis, a hangja tükrözte a kétségbeesettségét.

Nem tudtam válaszolni, nem akartam véget vetni különös higgadtságomnak.

- Sajnálom, nem akartalak így berángatni a kocsimba. –össze-vissza beszélt, a szíve dübörgött. –Én tényleg…- hadarta, de inkább elhallgatott. –Nem tudom kezelni a helyzetet. Anyu sem tudja, de próbálkozik. Tudod, a látszat ellenére nekem sem könnyű. De hát én mindig is… - sóhajtott. –Emlékszel? –tartott egy kis szünetet. –Mikor a kutyánk öreg volt és el kellett altatnunk, csak hat éves voltál.

Az emlékek felszínre törtek, akkor jöttem rá, hogy mire vagyok képes, életem eddigi legszörnyűbb időszaka volt.

- Sokat sírtál miatta… - sóhajtott újra- Nem akartad megérteni a halált, mármint értetted, de nem fogadtad el. Én mosolyogtam. Rám néztél, amit sosem felejtek el. Az a tekintet, ha a pillantással ölni lehetne, már rég nem élnék. A derekamig sem értél, mély levegőt vettél és rám förmedtél: „Luis Thomas Scott! Te érzéketlen barom!” – picit kacagott ezen – Oly’ nagy komolysággal mondtad, hogy megijedtem tőled, attól hogy túl hamar felnősz, de amikor orra buktál a szoba közepén, mert a lábad elakadt a szőnyegben, megnyugodtam. Furcsa, de te még mindig a hat éves kishúgom vagy. –mély levegőt vett, mindent tisztán halottam viszont a szemem csukva volt. – A lényeg, hogy én „érzéketlen barom” sírtam este, a kutya miatt, apu miatt is, csak erősnek szeretnék látszani.

Egyikünk sem szólalt meg, pár percig csend volt.

- Szeretlek Cassie, és fáj látni, hogy szenvedsz. –erre a mondatra kinyitottam a szemem, elöntött a melegség és átöleltem Luist.

- Köszönöm- mosolyogtam- Megnyugtattál, most már tudom…

- Micsodát?

- Hogy csak 50%-ban vagy érzéketlen barom. –kuncogtam és nyomtam egy puszit az arca jobb oldalára. – Szeretlek Luis!

- Örülök, kérlek, ne ess vissza újra ebbe az állapotba.

- Igyekszem.

- Gyere… menjünk be- mosolygott.

Felmentünk a lépcsőn, és megöleltem, majd bementem a szobámba és végigdőltem az ágyamon.

Még mindig mosollyal az arcomon feküdtem a párnák közt. Hiába minden, a halál, az elhagyás, boldog voltam.

Hogy hogyan? Ez jó kérdés. Hogy tartós lesz-e? Erre van egy egyszavas válaszom: NEM!

Luis… jó hogy sosem kell egyedül lennem, itt van a bátyám.

4.fejezet

4.ÚJRA?

Tegnap megtudtam, hogy anyám miért kerül… nem a legjobb választ kaptam rá. Én ezt már nem bírom…

Az életem rosszabb állapotban van, mint valaha. Will nem jön vissza… Luis kétségbe van esve, anyám egész nap sír, én pedig még mindig a titkomat őrzöm. Persze az álmomra még mindig nem emlékszem. A plafont bámultam, próbáltam megérteni, hogy apu miért tette ezt velünk, hogy mit ártottunk mi neki. Hogy anyu miért gyűlöli a szemeimben felismerni élete szerelmének gyönyörű arcát. Hogy a bátyám miért haragszik anyura, hisz’ nem ő tehet erről. Legfőbbképpen azon törtem hibás elmémet, hogy kinek ártottam, hogy miért fáj ennyire a jelenlétem… hogy miért gúnyolódik velem a sors.

Létezésem minden egyes porcikájával kívántam a halált. A könnyeim sós íze valósággal égette a torkomat. Ami egy kicsit is fontos lenne számomra, az elveszett. Kész roncs vagyok. Egy valóságos „emberi” selejt. Mindenki beskatulyáz! Nem vagyok képes válaszolni Will leveleire sem.

A szobám olyan, mint egy katonai háborús övezet. Az egykor még a falon lógó képek, amik keserű emlékként szolgáltak, a földön hevernek szétszakítva. Minden dísz, gyertya, üvegfigura, vagy egyéb ilyen dolog, amelyhez a szüleimmel kapcsolatos emlékeket köthetem, a szekrény mögött kaptak helyet egy cipős dobozban. Én is idiótán viselkedtem, minden emléket eltüntettem. A földön heverő ruhatömb láttán elmosolyodtam. Szinte láttam magam előtt, ahogy apu kioszt, anyu pedig leszólja, mondván: „Most épp’ ebben a korban van!” Luis meg a háttérben röhög. Sóhajtottam, ilyen többé nem lesz.

A telefonom megszólalt, és úgy vettem fel, hogy nem figyeltem a kijelzőjét.

- Halló?- szóltam bele és megdöbbentem a hangomban rejlő érzelmektől.

- Szia Cassie! – szólalt meg egy isteni hang.

- Ó, Will! – ujjongtam és minden köd elszállt a fejem körül.

- Hol vagy? – kérdezte, a hangjában volt egy furcsa árnyalat.

- A szobámban… - válaszoltam feszülten.

- Oké…

A vonal megszakadt, percekig döbbenten feküdtem az ágyamban.

A szobám ajtaja kinyílódott…

William Peterson!

Fekete haj, mélybarna szemek és fehér bőr, élőben. Itt állt tőlem pár méterre. Nem tudtam kezelni a helyzetet, szó szerint lefagytam.

- Szia Cassie… - mosolygott, az idő vasfoga nem változtatott édes hangján, lágy csengése betöltötte az üres szobám minden egyes szegletét.

- Will… - nyögtem.

Magabiztos léptekkel közeledett felém és kikászálódtam az ágyból. Mosolygott mikor mellém állt, nekem belefájdult a nyakam, én alacsony, ő magas…

- Összementél… - mosolygott tovább.

- Te lettél égimeszelő, én nőttem 5cm-t. – duzzogtam.

Persze csak röhögött rajtam… lágy kacaja ismét megtöltötte az ürességtől kongó szobámat.

- De buta vagyok, három éve először látlak és rögtön le is szóllak…

- Már megszoktam tőled- gúnyolódott.

- Ha-ha-ha…

- Szép vagy, mint eddig bármikor. –mosolygott. „Mint bármikor”?

- Még meg is vakultál- ráztam meg a fejem.

- De visszaköltöztünk…

A kezét az állam alá helyezte és az ajkai rohamosan közeledtek felém.

- Will ne! –szóltam rá, de már elkéstem.

Az ajkai már az enyémre tapadtak és elbódultam, az egész testem elzsibbadt és engedtem az árnak. A pillanat olyan hamar megszakadt, mint amilyen hirtelen jött. Will keserű tekintetével találkoztam.

- Én… - kezdett bele, de közbeszóltam.

- Ki ne mond… te a haverom vagy, a legjobb barátom… miért? –a könnyeim kicsordultak.

- Szeretlek Cassie… nem hittem volna, de megtörtént…

- Egész eddig titkoltad?

- Nem… én sem tudtam, csak megláttalak és…

- Jaj, Will… ezt nem teheted velem! Nem!

- Sajnálom…

- Ne sajnáld, ha ezt akartad, ne bánd meg. Én… szóval, te a barátom vagy… és ennyi. – a hangom erősen hisztérikus volt.

- Értem… akkor, a legjobb barátom voltál… hiányozni fogsz Cassie –a nevemet oly nagy hangsúllyal ejtette ki, beleremegtem a félelembe, abba a félelembe, hogy elveszítem, de már megtörtént.

A tenyeremmel mohón töröltem a könnyeimet. Mikor újra kinyitottam a szemem, Will alakját láttam távolodni, majd eltűnt az ajtóban.

- Ne… - suttogtam, minden egyes szavamat újra átgondoltam, nyomban meg is bántam.

Összeesve feküdtem a padlón, és nem éreztem magamban egy szikrányi életet sem. Olyan volt ez az egész, mintha már csak egy kevés élet parázslott volna bennem. Meggyötörten szakadt fel belőlem a halál kívánsága. Ilyen összetört még sosem voltam. Életem minden értelmét elveszítettem.

Elernyedt testem kényszeredve emelkedett, de a lábaim túl gyengék voltak, reszketeg karjaim sem voltak gyorsak, és visszazuhantam a földre. Az életet mostanában erős intenzitással kerülő ház beleremegett.

A torkom összeszűkült, kiszorítva ezzel a levegő útját, fuldokolni kezdtem. Mindenem megfeszült és csak arra eszméltem, hogy sikítok. Hirtelen hallgattam el a ledöbbenéstől, a hangom száraz és rekedt volt. A döbbenet széthatolt a testemben és egyre jobban rángatóztam a könnyek tengerétől. Nem tudom pontosan, hogy miért tagadtam meg Willt. Nem tudom, hogy lehettem ekkora idióta… nem tudok elszakadni a pesszimizmusomtól. Nem tudok bízni saját magamban. Will a haverom, és mégis… nem tehetem!

NEM!- vívódtam magammal, de mindhiába.

- Will…- nyögtem, a hangom erős rekedtsége már nem lepett meg.

A levegő még mindig az ellenségem volt, se ki, se be. Úgy éreztem, hogy a tüdőm rohamosan szűkül és emellett még semmi esélyt nem láttam a jövőmet illetően.

William Peterson… furcsán csengett ez a név a fejemben. Sosem éreztem ilyen vágyódást egy személy iránt sem… de mégis, ő a barátom! – A barátom volt – egészítettem ki magamban.

Az ajtóm kicsapódott, a vad dübörgést egy magas és fájó sikoly követte. Mi? Női sikoly?

- Cassie? Úr Isten! – hallottam anyut, de nem láttam, csak pár elmosódott foltot. Túl sok volt a könny a szememben.

Meg akartam szólalni, beszélni akartam Rosemaryvel… el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy maradjon velem, hogy ne kerüljön, hogy nem haragszom rá. De minden erőfeszítésem ellenére, a szótáram csak egyetlen egy szóból állt. Jobban mondva egy névből.

- Will… - nyökögtem fuldokolva. A hangom rozsdás volt, mint egy régi kopott felvétel.

Mellém rohant és a mellkasára húzott, nem tudtam moccanni sem. Mereven feküdtem és reménykedtem.

- Szeretlek –suttogta.

- Will… - más szó tényleg nem jött ki belőlem.

- Mi van Williammel? – hallatszott Rose mézédes hangja.

- Elszúrtam… - végre, egy újabb szó. A viselkedésem nevetséges volt, fogalmam sincs mi történt, csak úgy kiszöktek belőlem a szavak – Én sajnálom, nem úgy gondoltam, én… én nem!

Meggyötört hangom betöltötte az ürességtől visszhangzó szobát. Ismét a könnyektől rángatóztam.

Anyu is zihálni kezdett, a könnyei kicsordultak és meleg teste eltűnt. „Nem bírom, ez… még nem megy.” – hallottam a gondolatait.

Túl kevés volt bennem az élet, ezért az összes gondolatot halottam. Mintha mindenki bent lenne a szobámban és a fülembe üvöltenének. Egy épkézláb mondatot nem tudtam kivenni, a fejem majd szétrobbant.

- Elég! – üvöltöttem hangtalanul.

Minden gondolat eltűnt, a szemem kitágult, még láttam, hogy Rosemary kirohan. Túl sok volt neki ez az egész és elment.

Az életem romokban hever, egyszer… valaha volt miért élnem…

Furcsa visszagondolni. Valaha volt fény a nyomorult kis életemben. Hitetlenül néztem vissza, de…

Mi van velem? Miért nem tudok normális lenni? Miért nem tudom kezelni a felém irányuló érzelmeket?

Tehetetlenül gondolkoztam, de nem találtam választ. A lelkem kicsavarva, élettelenül hullt a földre… elvesztettem az életem! Elvesztettem Willt! Bár csak érzéketlenné tudnék válni! – Csak egy kis időre! –könyörögtem magamban.

A sors valamiért pikkel rám. Rám ró minden terhet, miközben én összeomlok.Anyu bejött… igaz nem bírta, de bámulatos dolgot tett. A sírásom elképesztően hangos volt, a nappaliban keveredett anyu zokogásával.

Luis… az ő élete legalább épülőfélben van. Az enyém, ezzel szemben szétesik. Pedig azt hittem ennél jobban már nem tudok szétesni. Nem éreztem, hogy telne az idő, a szobám közepén feküdtem, elhagyva, meggyötörve. Az üveges könnyeim nyaldosták a padlót.

Sosem értettem, hogy miért, de nem tudok Will fejébe nézni, mármint képes lennék rá, nem a „képességemmel” van baj. Sokkal inkább velem. Úgy érzem nincs jogom feltárni az elméjét. Mellette tanultam meg visszafojtani az erőmet. Soha az életben nem kutattam a gondolatai között, nem akarok… legalább ő legyen szabad. Az ő gondolatait nem fogom látni. Hat évesen megfogadtam, az övét soha!

Nagyon önző vagyok, mindenki gondolatát figyelem, nekik is meg van a joguk… de… „Amiről nem tudsz, az nem fáj.”

Megpróbáltam reszketeg lábaimra állni, de összeestem. Furcsa volt, nem fájt semmim, egyedül a csuklóm. Nem láttam semmit, sötét volt, csupán a hold világított át az ablakon. A könnyeket letöröltem az arcomról, mikor a szemem hozzászokott a sötéthez, már alakokat is ki tudtam venni. Akkor jöttem rá, hogy a ruhák miatt nem fájt az esés. Amik a földön tornyosultak. Rekedt köhögés szakadt fel a torkomból. Elszédülten ragadott el a sötétség.

Arra ébredtem, hogy dörög az ég, derűs nappal helyett egy borús reggel fogadott. Ránéztem az órára, 5:33. Még kora volt, ezért elrohantam fürdeni. Nem mertem gondolkodni, egész végig dúdolgattam. Mikor megtörölköztem gyorsan bekapcsoltam a rádiót és hallgattam a zenéket. Erősen követtem a szöveget, viszont egy spanyol számnál elakadtam, ezért csak a dallamot dúdoltam. Még nem ért utol a fájdalom, addig jó.

Lerohantam a lépcsőn és ledöbbentem. Anyu a kanapén aludt. Rózsás arcától elütött vörösre dörzsölt orra, a zsebkendők a földön tornyosultak. Nemrég nyomhatta el az álom. Nem fájt ránézni, melegség töltött el. Kapkodva csináltam egy szendvicset és a szobámban ettem meg.

Lassan sétáltam át a fürdőszobába, nem mertem tükörbe nézni. Minden egyes lépést megfontolva tettem meg. Erősen tétováztam, nem tudtam mit kezdeni a feszültségemmel. Úgy éreztem, hogy szétrobbanok, az előbbi nyugodtságomnak már nyoma sem volt. A fogaim összekoccantak, a kezem ökölbe szorult, majd belenéztem a tükörbe. A látvány valósággal megrémített. Az előttem álló lány olyan volt, mint egy élő-halott. A szeme alatt halványan csupán, de lila karika foglalt helyet, az arca minden eddiginél beesettebb. A szívem zakatolni kezdett és a velem szemben lévő lány könnyei kiszöktek. Hamar összeszedte magát, megdörzsölte a szemét és egy törölközőt vett maga elé, bevizezte és alaposan megmosta hófehér arcát. Időbe telt mire ismét elfogadtam, hogy a tükörben lévő meggyötört, szétesett lány én vagyok. A hisztéria eluralkodott felettem, nem értettem, hogy lehettem ekkora hülye.

3.fejezet

3.NEM AKAROM TUDNI!

Egy újabb szörnyű nap. Azt hiszem, ez egy jó darabig így fog menni. Nagyon hiányzik apu… nem tudom, de nem is érdekel, hogy anyu miért kerül még mindig. Valamiért rossz előérzetem van, nincs szükségem erre az egészre. Könnyebb lenne iskola nélkül, vagy magántanulónak lenni. De nem tehetem meg, nem adhatom fel ilyen könnyedén, ha túléltem az első szörnyű napot, akkor a többi már gyerekjáték lesz. Elvesztettem a barátaimat, mindenki úgy néz rám… Mit néz? Bámul! Mintha sosem láttak volna egy tizenhat éves átlagos csajt.

Felpattantam és szörnyülködve néztem a szekrényem előtt heverő ruhákra. Tegnap nem tömködtem vissza a szekrénybe. Most, hogy valamennyire éberebb lettem, elég furcsa ez a rendetlenség. Viszont most semmi kedvem elpakolni. Kiválasztottam az aznapi ruhámat és elindultam az iskolába, nem reggeliztem meg. Csendben „osontam” az életem egyik legszörnyűbb létesítménye felé, nagyon lassan mentem, féltem attól a bizonyos helytől. Nagyon hülyén viselkedem, simán mehettem volna a másik úton, de nem ment. Valamiért erre jöttem, nem értettem semmit sem.

Pár perc múlva már azon a bizonyos helyen álltam, bizsergett a lábam, éreztem, hogy el akarok futni, de nem tudtam. Hiába minden, csak meredtem előre, meredtem a mécsesekre, meredtem a járdán lévő lecsöpögött viaszra, csak meredtem erre a helyre. Az egész testem felejteni akart. Hol marad a rohanás? Hol marad a sírás? Hol marad a félelem? Sosem tapasztaltam még effajta késztetést a rohanásra, és mégsem tennem meg, és mégsem hagytam itt az emlékeket, és mégsem enyhítettem a menni akarás kínzó vágyát. Ez a kétélű vágy engedte meg az elmémnek a keserű emlékezést és valamiféleképpen mégis boldog voltam. Ez az érzés marasztalt itt. De nem értem, mi ütött belém? Miért nem tudok továbbmenni? Nem tudok elmenni, nem tudok felejteni, nem tudom elengedni.

- Gyere vissza… - csúszott ki a számon.

A térdemre rogytam és megragadtam az apró mécsest, elővettem a zsebemben lévő öngyújtót (még reggel tettem el, nem tudtam miért, csak úgy bevágtam a kabátom zsebébe) a harmadik próbálkozásra meggyulladt a kanóc. Visszatettem eredeti helyére és újra csak meredtem a nagy semmibe. A testemben egyfajta érzéketlenség lett úrrá, nem sírtam, de nem is voltam boldog, és ami azt illeti nem voltam épp’ szomorú sem. Nem értettem ezt a reakciómat.

Egyre több autó száguldott el mellettem, de egyetlen egyre sem kaptam fel a fejem, egyetlen egy sem törte meg ezt a furcsa érzéketlenséget és egyetlen egy hang sem volt ismerős. Momentán elmerültem a saját kis világomba és nem zavart semmi más. Nem is voltam biztos benne, hogy mit csinálok, csak csendben megszűnés nélkül meredtem a mécsesre. Még a fékek csikorgása sem zavart meg még az sem zavart meg, hogy egy homályos hang a nevem ordította. Egy lökést éreztem, de semmi több, utána valami elrántott jobbra, azután ballra. Nem tudtam kirángatni magam az érzéketlenségből, még mindig csak a mécsest bámultam, még mindig csak az édesapámmal való emlékeket hagytam felszivárogni, még mindig csak… a saját kis világomban voltam elmerülve. A nevem újra hallatszott, de a hang ahonnan származott, még mindig nagyon homályos volt és nem tudtam beazonosítani. Éreztem, hogy a semleges érzéketlenségemből kezd felszínre törni a hisztéria. Egy késélen táncoltam és közel voltam a nevetéshez, és a síráshoz is. Valami ismét elrántott, de a rossz irányba, a szemem mintha egy ezredéves álom után végre kinyílt volna, úgy tárult elém a látvány. A csöpp kis világom kitágult és a bátyám kétségbeesett sötét szemeivel találkoztam.

- Cassie?

Nem tudtam megszólalni, villámcsapásként ért a sokk és zúdulni kezdtek a könnyeim.

- Itt vagyok, nincs semmi baj! –súgta a fülembe és szorosan átölelt. – Mi történt?

- Nem tudom…

Nem szólalt meg, csak csendben ült mellettem, nem eresztettem és szétázattam a felsőjét a könnyeimmel.

- Furcsálltam, hogy nem jöttél iskolába.

- Menyi az idő? –megdöbbentem a hangomban lévő erős hisztérikus árnyalattól.

- Délután három óra.

- Mi? –tőrt felszínre és már nem csak egy árnyalat volt a hangomban, minden olyan gyorsan történt!

- Jól vagy? –nézett kék, szinte fehér szemeimbe és aggodalom csillant meg a tekintetében.

- Semmi bajom. – hazudtam, bár szerintem egyértelmű, hogy mennyire kétségbe vagyok esve, és hogy kívánom a magányt, de egy bizonyos szintig a társaságra is szükségem volt.

- Menjünk haza… - javasolta.

Helyeslően bólintottam és felálltunk, a lábaim remegtek és még mindig egy kevés sokk hatása alatt álltam. Támogatott egészen a kocsiig, ahol hirtelen megtorpantam. A szemei ráeszmélten villantak fel.

- Most akkor mi legyen? – sóhajtott…

- Nem tudom. – hebegtem – De én ebbe nem ülök be…

Elővette a zsebéből a mobiltelefonját és feszülten figyeltem. Írt egy SMS-t, a szövegét viszont már nem néztem.

- Anyu mindjárt jön. –sóhajtott.

- Miért hívtad ide? –csattantam fel.

- Cassie! Ne kerüld! – üvöltőt rám, soha nem láttam még ilyennek, a szeme szinte izzott, az ajka megremegett és a düh motoszkált benne.

Csendben maradtam, elfojtottam a hisztériát, de Luis túlságosan dühös volt.

- Miért kerülöd?

Most sem néztem rá, erősen tanulmányoztam a tornacipőmet és mély levegőket vettem.

- Válaszolj! –förmedt rám, sosem tapasztaltam nála ilyen viselkedést.

A düh majd szétvetett és nem bírtam tovább.

- Ő kerül engem Luis! Én nem tehetek ez ellen semmit, bárhol vagyok, ő meg sem közelíti azt a helyet! –bukott ki belőlem és a számra tapasztottam a kezem, de késő.

A szeme lágyabb lett és keserű. Megráztam a fejem és elindultam a járdán.

- Nem mehetsz gyalog ilyen állapotban.

- De anyu mellé sem ülhetek be… - szóltam vissza neki és rohanni kezdtem.

- Sajnálom… - lehelte.

Megállás nélkül rohantam haza, bevágtam magam mögött az ajtót és felrohantam a szobámba. Végigdőltem az ágyamon és sírtam. Nem tudom, hogy mi lesz ezek után. De még mindig nem akarom tudni, hogy anyu miért kerül, még mindig nem vagyok kíváncsi arra, hogy a barátaim valójában miért nem foglalkoznak velem.

Valami furcsa ösztön kerített hatalmába, felpattantam az ágyról, megtöröltem sápadt arcomat és a hátsó ajtón osontam ki. Átvágtam a kerteken és meg sem álltam a temetőig.

- Nyugi… - súgtam magamnak.

Beléptem a sírok közé és az ötödik sor harmadik márványához léptem. „Victor Scott” Olvastam a nevet. Mély sebet hagyott bennem, de nem érdekelt. Csak meredtem előre, a tudatalattim vonz ezekre a helyekre, és ledermedek. De most nem szabad. Megráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám űzni a furcsa helyek erős vonzását. Mély levegőt vettem.

- Jól elszúrtál nekünk mindent… - mondtam a sírkőre szegezve tekintetem.

A zsebemben megszólalt a telefon, felemeltem és melegség töltött el… a kijelzőn ez állt: „hívás… Will.”

- Szia Will! –szóltam bele önfeledten.

- Hello Cassie. – oly’ régen halottam a hangját, még a vonal torzítása sem rontott tiszta csengésén.

- Úgy hiányzol! Mesélj! –utasítottam.

- Gondoltam, felhívlak, ha már a net nem szórakoztat el… és pont most töltöttem fel a mobilom.

Elvörösödtem szégyenemben, de szerencsére nem láthatta.

- Jól vagy? Mi van veled? Hogy álltok a költözéssel? Egyáltalán visszajöttök? – zúdítottam rá a kérdéseket.

- Persze… jól vagyok… nem hinném, hogy visszaköltözünk…

- Oh… - öltött testet bennem a csalódottság.

- De… attól még te maradsz a legjobb haverom! Ezt ne feledd! – ennek hallatán újra mosolyogni kezdtem.

- Sosem fogom…

- Most mennem kell.

- Máris? – sóhajtottam.

- Még dumálunk…

- Persze. –próbáltam higgadt maradni.

- Szia Cassie…

- Viszlát…- sóhajtottam újra, majd a telefon az üres vonalat jelző sípot hallatta.

Elkeseredtem, mert tudtam, hogy a „még dumálunk” nem azt jelenti, hogy nemsokára, hanem épp az ellenkezőjét.

A kihalt temető lassan a lenyugvó nap hatására sötétebb lett. Tudtam, hogy már otthon kellene lennem. Elindultam a már jó párszor végigjárt úton és meg sem álltam egészen hazáig.

Halkan kitártam az ajtót és ugyan ilyen csendben indultam a szobám felé.

- Hová osonsz? –halottam Luist.

- A szobámba.

- Oké… - kuncogott.

- Mit csinálsz itt sötétben?

- Téged vártalak.

- Oh…

- Oh, bizony!

Megráztam a fejem és felmentem a szobámba.

Úgy döntöttem, hogy ma nem zuhanyozom, inkább beültem a fürdőkádba. Csak feküdtem a nagy habok közt és nem csináltam semmit, mintha megfagytam volna. Vagy háromszor átment a fejemen, de sosem tettem meg, vagy háromszor elszántam magam, de mégsem tettem meg, vagy háromszor gondoltam végig, hogy lebukok a víz alá és többé nem jövök fel. Csak reggel vennék észre, addigra késő lenne. Órákon keresztül gubbasztottam a kádban, a fejem a térdemen nyugtattam és a kezemmel átkaroltam a lábam. Ez alatt az idő alatt, az ellenvetéseket és a mellette szóló érveket latolgattam. Arra eszméltem, hogy vacogok. Azt hiszem kihűlt a víz. Kihűlt? Jéggé fagyott, és én is szintúgy. De ez sem érdekelt, három ellenvetéssel meggyőztem magam.

1. A családom nem bírna ki több ilyen esetet.

2. Apu helytelenítené (mintha ő jobb lenne nálam…)

3. Az ösztönök felülkerekednének hibás elmémen és reakcióképpen automatikusan feljönnék.

Az igazat megvallva főként a harmadik felvetésemnél határoztam el, hogy mégsem teszem meg. Mondván: „Úgysem sikerülne!”

Kiszálltam a kádból és a fogaim koccanása a síri csendben dobpergésnek hatott. Azt hiszem, most elmennék egy vámpírnak- mosolyogtam, de a didergésem félbeszakította.

Gyorsan megtörölköztem és átrohantam a szobámba, olyan nagy lendülettel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy a kihaltnak tűnő ház beleremegett. Gyorsan felkaptam egy régi gyűrött pólót és egy fehér melegítőalsót, befeküdtem az ágyba, de a vastag takaró sem enyhített a szűnni nem akaró vacogásomon. Csak meredtem a vak sötétbe és a bőrömön tapintható volt a libabőr. Nem tudtam elaludni, a fogaim újra és újra összekoccantak, létrehozva ezzel egy frusztráló hangot.

Szerdától péntekig ugyanolyan volt a ˝programom˝: mikor felkeltem, sikítottam, kapálóztam, majd a sírást a párnába fojtottam. Nem ettem reggelit, csak futottam az iskolába, természetesen a bizonyos hely felé. Az iskolában mindenki bámult, ezért elrohantam a mosdóba. Órákon a leghátsó padban ültem és erősen koncentráltam a tananyagra. Az egykori barátaim kerültek és az anyám is szintúgy. Meg sem próbáltam kutatni a fejében. Egyszerűen nem akarom tudni, hogy miért kerül, hogy miért tagadja meg a tulajdon lányát. Williamnek küldtem e-maileket, elég sokat neteztem. Minden nap kijártam a temetőbe és megírtam a leckéket. És minden nap zuhanyoztam. Meg sem próbáltam beülni a fürdőkádba.

Épp a szobámban gubbasztottam, amikor a gyomrom keserves korgást hallatott, elindultam a konyha felé. Leosontam a lépcsőn, a házban nagy csend uralkodott. Az ebédlőbe vezető boltívnél megjelent Rosemary egy pohár teával a kezében és majdnem nekiütköztem. Méz szőke haja feltűzve, fekete, gyászos ruhában, megspékelve egy színes karkötővel (ha nem lenne rajta élénk szín, rá sem ismernék) Bár nem is ismertem rá. A fekete szemei vörösek a sok sírástól, hófehér arcán semmi smink. A szemeit nem vette le az enyémről.

Hallottam, Luis dübörgő lépteit közeledni, majd hogy nézzem múlik-e az idő számoltam az óra kattanásait… 5… 6… 7… 8… és ennyi, Luis leért a lépcsőről és magamon éreztem a tekintetét. Anyu csak bámult engem és nem moccant. Ezt a tekintetet már láttam valahol. A kezéből kihullott a pohár és a földön apró szilánkok millióira tört szét, amit beterített a tea. De nem néztem le, nem tudtam levenni a tekintetem Rosemaryről. Erősen zihálni kezdett és a szeme sarkában összegyűltek a könnyek, próbálta visszatartani, szinte egyikünk sem pislogott. Hosszú percek véget nem érő sora következett, csak bámultuk egymást (Luist is beleértve) de őt mi nem néztük. Kellett még újabb hosszú és kínkeserves percek áradata, hogy rájöjjek honnan Rose ismerős nézése. Most már tudom, hogy hol láttam ezt az arcot, ezt a különleges tekintetet, amit… amit akkor figyeltem meg, még annak idején… amit már több éve nem láttam. Ami… ami… amikor elveszett apu szemeiben, amikor nem tudta hova tenni a kavargó érzéseket. Bár ezt egy tizenhárom éves lány aligha érti meg. Nem tehettem mást, meg kellett hallgatnom a gondolatait.

„Jaj, ne! Ezek a szemek… mint Victoré… elvesztem benne, hiába kerültem a lányomat, nem fojthatom el. Döbbenetes, hogy mennyire hasonlít az édesapjára, nem tudom…”

- Szóval ezért kerülsz, mert hasonlítok apura? – vetettem elé a szavakat, hirtelen dühből, de meg is bántam.

Nem válaszolt, csak erősen lehunyta a szemét és a könnyei zúdulni kezdtek, a kezét a szájára tapasztotta, és elrohant. Becsapta maga mögött az ajtót, de még így is lehetett hallani keserves sírását.

- Milyen hülye vagyok… - bosszankodtam, de a hangom elcsuklott és az én könnyeim is folytak.

- Nem a te hibád… - halottam egy bizonytalan hangot.

- Luis… nem is tudod…

- Te nem tudod Cassie! Nem értlek…

- Nem tudsz te semmit! –üvöltöttem rá, majd felrohantam a szobámba.