7.BETEGSÉG
Vacogva ültem a házunk előtt parkoló kocsiban.
- Cassie, menj már be! –szólt aggodalmasan Will, megtörve ezzel a csendet.
Hosszú percekig mérlegeltem a helyzetet. Gyors tempó ide, vagy oda, egy árva percet sem akartam elvesztegetni, már így is túl sok időbe telt, hogy rájöjjek mit is akarok úgy igazán. Különben is, az életem minden egyes hátralévő óráját, percét, másodpercét vele akarom megosztani.
- Bejössz? –mosolyogtam rá, miközben a fogaim szüntelenül összekoccantak.
- Biztos? –mondta meglepetten, és rögtön ő is mosolyogni kezdett.
Lazán bólintottam és kiszálltam a zuhogó esőbe. Will ernyővel a kézében mellém rohant. A szabad kezét a derekamra helyezte, és besiettünk a házba. Az esernyőt ledobta az ajtó mellé, addig felrohantam a szobámba. Félve nyitottam ki a szekrényem, és amikor eszembe jutott, hogy rend van, mosolyogtam magamon. Gyorsan elővettem egy világos, majdnem fehér farmert, egy fekete pólót és tiszta fehérneműt, közben Will is felért a szobámba.
- Itt vagyok. –jelentette ki, válaszul rákacsintottam.
Még gyorsan elővettem egy törölközőt és megindultam a fürdő irányába, az ajtóban még nyomtam egy puszit Will arcára.
- Mindjárt jövök. –hadartam és otthagytam.
Mikor beértem a fürdőbe, a holmimat gyorsan feltettem az akasztókra és a vizes holmikat a szennyes kosárba dobtam. Megtörölköztem és belebújtam a száraz cuccokba. Belenéztem a tükörbe, nem kellett volna. A hajam az esőtől begöndörödött, ilyenkor nagyon „furcsán” nézek ki. Dühösen kaptam a hajszárító után, a legmagasabb fokozatra állítottam és azt hittem szétrobbanok, mire végre megszáradt. Valami szörnyen nézett ki, ezért még gyorsan kivasaltam, de arra már tényleg nem szántam sok időt, ezért elszórva maradt benn pár hullámos tincs.
Remélve, hogy William még itt van fejvesztve rohantam vissza a szobámba és valósággal „kiszabtam” az ajtót. Megnyugodtam, mikor megláttam. Az ágyam szélén ült és azt az összeragasztott képet nézegette, amit a kezében szorongatott. Elég nevetségesen viselkedtem.
- Szép „absztrakt” kép. –kuncogott.
Megráztam a fejem és leültem mellé.
- Rég volt már. –sóhajtottam.
- Nem éri meg a múlton rágódni! –szólt rám és közelebb hajolt- Cassie, ezt jegyezd meg. –súgta a fülembe.
- Tudom. –vágtam rá túl gyorsan, de minden idegességem szertefoszlott, mert megnyugtatott a közelsége.
Lágyan megcsókolt és magához húzott. Nyújtotta a percet, majd a szemembe nézett.
- Szeretek. –suttogta ismét a fülembe, azon az imádott, bódító hangján.
Bólintottam, képtelen voltam kimondani, hogy: Én is.
- Oké, korai. –sóhajtott- De tudnod kell, szeretlek.
- Nem érzem jól magam. –kaptam a fejemhez, mert iszonyúan belenyilallt a fájdalom.
- Jaj, Cassie. Aludnod kellene.
- Ne menj el! –sikítottam, egyre rosszabbul voltam.
Kuncogott a ragaszkodásomon, végigdőltem az ágyon és Will rám terítette a takarót. Lehunytam a szemem, alig bírtam ébren maradni.
- Viszlát Cassie. –mondta Will, amire kinyitottam a szemem, a keze már a kilincsen pihent- Ne legyél beteg.
- Ne! –szóltam utána- Kérlek, ne menj el! –szipogtam- Szeretlek, ha kell, kimondom milliószor, csak ne menj, kérlek! –hebegtem.
- Nyugi! –vette le a kezét a kilincsről- Rendben, maradok. –válaszolt kedvesen, a hangja ismét tiszta volt, lágyan csengett.
Ledőlt mellém az ágyra, a kezét áttette a derekamon. Langyos lehelete cirógatta a fülem, és lassan elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, valami megváltozott, nem sikítottam, nem kapálóztam és nem is sírtam. Will eltűnt, de nem csodálom, hisz nem aludhat csak úgy itt. A fejem zúgott, és az egész testem verejtékben fürdött. Alig kaptam levegőt.
- Látom, felébredtél. –jött be anyu a szobámba- Will itt volt, ma már harmadszorra, úgy öt perce ment el. Már az orvos is megvizsgált téged, egy elég kellemetlen vírust kapták el, a jó hír, hogy nem fertőző, a rossz hír, hogy magas láz kíséri. A doktor mondta a betegség nevét is, de nem értettem belőle egy árva mukkot sem, tudod, hogy nem értek én a szakszavakhoz.
A kezében lévő tálat az éjjeli szekrényemre tette és levett valamit a párnámról, azt hiszem egy rongyot.
- Leesett miközben aludtál. –magyarázta- Borogatni kell.
Sóhajtott és belemártotta a vízbe, kicsavarta majd a homlokomra terítette.
- Mennyit aludtam? –néztem rá, de pontosan tudtam a választ, hisz kiolvastam a fejéből.
- Két és fél napot. –ez a mondat mégis megrázott, hiába készültem fel rá, sokkolt- Persze közben fel-felébredtél, de nem voltál valami… hogy is mondjam…- kereste a megfelelő kifejezést-kezelhető, a gyógyszereket még bevetted, de elég ijesztő volt, nem válaszoltál, néha elrohantál hányni, meg egyéb dolgokra a mosdóba, meg elég sok teát benyakaltál, de semmi több.
- Oh… - nyökögtem.
- Sajnálom, hogy kerültelek, butaság volt, és nagyon restellem, egy anyának ilyenkor nem ez a dolga. –hadarta- Szeretlek.
- Én is téged. –valahogy nem tudtam kimondani, hogy nem haragszom rá, mert igenis haragudtam… szükségem lett volna az anyámra, az öngyilkosság is felmerült bennem- megborzongtam a gondolatától, milyen ostoba voltam-de szerencsére nem volt elég merszem.
- Aludj, és vedd be a gyógyszereket. –utasított és a kezembe nyomott négy kapszulát meg egy csésze teát.
- Oké. –válaszoltam és ittam egy kis teát, majd az orvosságot is lenyeltem, a végén pedig az utolsó cseppet is kikortyoltam a csészéből. Meglepett a szomjam- Ha Will jön, feltétlenül küld be, nem baj, ha alszom, ébresszen fel nyugodtan. –suttogtam, mert a torkom iszonyúan fájt.
- Majd meglátom…
- Kérlek! –erősködtem, egy hajszálon múlt, hogy nem vágtam a fejéhez azokat a sablonos mondatokat, mit például, hogy „Jaj, most hirtelen még törődsz is velem” meg stb.
- Oké. –mondta mintha beletörődött volna, de a gondolatai meglehetősen állították, hogy esze ágában sincs felébreszteni.
Amúgy is, anyu mióta beszél velem? Mióta kér bocsánatot, és egyáltalán mióta visel újra színes ruhákat?- mérgelődtem, de túlságosan fáradt voltam, nem kellett sok idő, hogy elaludjam.
Ziháltam, és köhögtem, mikor kinyitottam a szemem, a fejem zúgott, és forgott velem a világ. A gyomrom összerándult és gyenge, reszketeg lábaimra állva kirohantam a fürdőszobáig és csupán azt vettem észre, hogy hányok.
Undorodva a csaphoz álltam és alaposan foga mostam, majd megláttam magam a tükörben.
- Úr Isten! –nyöszörögtem, rekedt hangom dörzsölte a torkomat. Minden egyes levegővétel fájt. Velem szemben egy… élőhalott állt, valami borzalmasan néztem ki.
Nagy nehezen visszasétáltam a szobámba és beestem az ágyba.
- Jó reggelt! –zengte anyu mikor belépett a szobámba.
- Szia. –suttogtam.
- Vedd be a gyógyszereket! –utasított, és a kezembe nyomott két kapszulát és egy pohár teát.
- Hogy-hogy két tabletta kell? –néztem fel rá.
- Az orvos erősebbeket írt fel neked.
Bólintottam és legyűrtem a torkomon.
- Will keresett, de elment. Két órán át ült a kanapén és várta, hogy felébredj, sokat kellett unszolni, hogy végre egyen muffint. –kuncogott.
Na, jó, ez nekem sok! Anya hirtelen boldog lett, már egy cseppet sem rémíti a jelenlétem. De a legfurcsább, hogy nincs rajta gyászruha. Nem értem!
- Na, pihenj… - sóhajtott és elsétált.
Nem kellett kétszer mondani, mert tonnányi súlyok nyomták le a szemem és már aludtam is.
Mikor felébredtem pirkadat volt.
- Szia. –hallottam egy lágy hangot.
- Will. –nyöszörögtem- Nem láthatnál így…
- Hogyan így? –ráncolta össze a szemöldökét, miközben közelebb lépett.
- Ilyen rondán. –nyafogtam.
- De hiszen gyönyörű vagy. –rázta meg a fejét.
- Tudod, köszönöm…
- Mit? Hogy kifejtem a véleményem?
- nem, hanem, hogy itt vagy, mellettem, hogy szeretsz (azt hiszem), mindent.
- Ne köszönd Cassie… ez természetes. –mosolygott, mikor elhúztam a számat, mert az igazat megvallva nekem ez még egy kicsit… furcsa.
- Mit csinálsz itt ilyen korán? –mutattam a felkelő napra.
- Mindig rosszkor jövök. Most kivételesen eltaláltam az időpontot. Mosolygott. De elég fáradtnak tűnsz.
- Nem vagyok az, már nem vagyok olyan rosszul, komolyan!
- Oké, nyugi. –kuncogott. És leült mellém az ágyra.
- Anyu?
- Boltba ment, mostanában akárhányszor itt vagyok muffint süt. –röhögött és én is vele röhögtem.
- Szeretlek Will. –néztem a barna szemeibe, és pillanatok alatt elmerültem benne. Végtelenül mélyek voltak és kedvesek. Nyomott egy puszit a homlokomra, kirángatva ezzel a csodálatomból, majd játszani kezdtem a hajával.
- Én is szeretlek. –suttogta és megcsókolt, de én kelletlenül eltoltam magamtól.
- Elkapod tőlem, mi lesz, ha beteg leszel?
- Nem számít, csak veled akarok lenni. Örökre! –ilyenkor azt hiszem, hogy az összes lány egy dolgot mondana: „Elolvadtam!”
De ez az én részemről sokkal többet jelentett, én szívem minden szeretetét neki adtam, imádtam, nélküle soha nem tudnék élni, már nem. Ezt minél hamarabb tudatni akartam vele.
- Köszönöm, hogy vagy nekem Will. –mosolyogtam, és szorosan magamhoz öleltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése