2.fejezet

2. BARÁTOK?

Január. 30. Hétfő: A reggelem ugyanúgy telt, mint eddig bármely napom. Felkeltem és sikítottam, kapálóztam, majd tíz percen keresztül sírtam, amit elfojtottam a párnába. A tükörben ugyanaz a szétesett, sápadt - annak ellenére, hogy alszom - karikás szemű lány fogadott. Ma viszont még a víz és az alapozó sem segített. Édesanyám zokogása hangosabb volt, mint eddig bármikor. Még mindig kerül, és még mindig nem akarom tudni az okát. Ma csak egyetlen egy dolog változott… Január. 14-e óta nem voltunk a temetésen és a boltokon kívül sehol. Ma viszont megyünk az iskolába. Ez lesz életem egyik legszörnyűbb napja. Minden egyes porcikám kívánta, hogy ezt a napot kómásan vészeljem át, de nem ment akárhogyan is próbálkoztam. Nehezen leküzdöttem magam a lépcsőn és megreggeliztem, még ki is kell választani mára a ruhámat.

Visszarohantam a szobámba és odaálltam a szekrény elé, kitártam és megint csak azt vettem észre, hogy egy gigantikus ruhatömeg alatt fekszem. Erőtlenül kikászálódtam és megláttam egy fekete felsőt. Még múlt nyáron vettem. Rátettem az ágyra és valami nadrág után kutattam. Nehezen kiráncigáltam egy sötét farmert és egy szürkés pulóvert. Felvettem és megfésültem a hajam. Ránéztem az órára és ijedten kaptam az iskolatáskám felé, lerohantam a lépcsőn, és felvettem egy fekete tornacipőt és a sötétbarna kabátomat, majd kiléptem a házból. Nem volt más választásom, rohantam.

- Légyszí, ne késsek el… - suttogtam és teljes erőmmel azon voltam, hogy odaérjek.

Elfáradtam és meg kellett egy picit állnom. Csak akkor vettem észre, hogy hol vagyok. Pont ugyanazon a helyen álltam. Zihálni kezdtem és minden fáradtságom ellenére rohantam, el innen, el akartam űzni az emlékét. Megpillantottam a sulit és megkönnyebbülten sóhajtottam, megszaporázott léptekkel vettem célba a bejáratot.

A folyosó még mindig tele volt a diákokkal, megnyugodtam, de nem tartott sokáig. Mikor átléptem a fekete küszöböt, síri csend lett és több száz tekintet meredt rám ledöbbenten. Lefagytam. Legszívesebben elrohantam volna, ki az ajtón, be az iskola melletti erdőbe és elbújni oda, ahol senki sem láthat. Vagy tíz percig csak bámultak engem és senki sem moccant. Ki tudja meddig tartott volna, de Luis lépett be az ajtón. Az összes lány arcára kiült egy elégedett mosoly és mindenki ment a saját dolgára.

- Szia… - hebegtem.

- Megvárhattál volna, semmibe sem telik elhozni téged, főleg hogy a bátyád vagyok.

- Még nem tudok beülni a kocsidba… - suttogtam könnyes szemekkel és otthagytam.

- Sajnálom… - halottam még halványan Luist.

Mohón törölgettem a könnyeimet és a tükörben bámultam magam. Sikeresen letöröltem az alapozómat. Most mit csináljak? Nem lehetek egész nap a mosdóba.

Erőt vettem elernyedt testemen és kiléptem a folyosóra, ami kihalt volt. Jaj, ne! Rohantam a termem felé és benyitottam. Nagy hangzavar volt, a tanár bizonyára késik. Mikor beléptem a harsogás eltűnt és mindenki döbbenten figyelt. Pont, mint a folyosón, sajnos semmi esély rá, hogy Luis idejön. Vettem egy mély levegőt és megkönnyebbülten figyeltem, hogy a padom üresen áll. Még jó hogy leghátul van, addig sem tudnak figyelni. Odasiettem és idegesen tettem le a földre a táskámat, leültem, nem mertem felnézni, csak mereven bámultam a fekete asztalt. Éreztem a belém fúródó tekinteteket és engedtem a kísértésnek. „Visszajött?” „Azt mondta, elköltöztek!” „Francba, minek jött ide?” „Még mindig nagyon gyönyörű…” „Miért mindenki őt figyeli? Ő csak egy átlagos csaj, akinek meghalt az apja, semmi különös nincs benne!” –néztem bele az osztálytársaim fejébe, de azt hiszem ennyi éppen elég is volt. Csak imádkoztam, hogy a tanárnő hamar jöjjön, nem is kellett sokat könyörögnöm, Mrs. Curtis be is tipegett a szokásos fekete tűsarkújában, fehér nadrágban és egy szürke felsőben.

- Jó reggelt tanárnő! – zengett az osztály és végre fellélegezhettem.

- Oh, Miss. Scott… örülök, hogy ismét tagja az osztálynak.

Kurtán bólintottam, és reméltem, hogy a figyelem gyorsan másra terelődik.

- Ma nem veszünk új anyagot, csak ismétlünk, nyissátok ki a könyvet a 135. oldalon és kezdjétek olvasni, óra végéig kaptok időt, aki ameddig eljut. A munkafüzetet pedig otthon töltsétek ki, mármint ami elmaradt. Kezdhetitek. – adta ki a feladatot.

Örültem ennek, otthon már megcsináltam, csak el akartam ütni az időt, most ez a hasznomra vált. Mivel nem volt mit csinálnom, belemerültem a gondolataimba… minden egyes nap át kell sétálnom azon az utcán. Megborzongtam az elfojtott hisztériától és inkább néztem más fejébe, minthogy a sajátommal legyek elfoglalva. Ebben az iskolában egyetlen egy valaki van, akinek képes vagyok gond nélkül figyelni a gondolatait. Kapva kaptam az alkalmon és pár teremmel arrébb tereltem a figyelmem. „ Jaj, miért kellett előre megoldanom a feladatokat? Most aztán unatkozhatok, és elmerülhetek az idióta gondolataimban.” – néztem Luis fejébe, hát igen rendesen rá ütöttem. De legalább ez elszórakoztat. - „ Mikor kellene közölnöm vele? Vagy már rájött magától is? Esetleg csak elzárkózik ő is és kizárja magát Rose életéből? Jaj, bárcsak tudnám Cassie mit gondol!”

Felettébb kíváncsi lettem és messzebb merészkedtem, már majdnem sikerült anyu gondolataiba látnom, aki a szobájában gubbasztott, de inkább nem tettem, nem fair ezt tennem velük.

Vajon meddig fog elzárkózni előlem? Meddig akar még kerülni engem? Ő az anyám! Nem tudom, hogy mi ütött belé, de ha nem muszáj, nem néz rám, nem áll mellettem, nem engedi, hogy segítsek, Luissal viszont egészen más, olyan, mint eddig bármikor. De nem akarom tudni, hogy mi baja, jobb, ha megőrzi magának, majd csak rájön, hogy van egy lánya is. Most az iskolában mindenki csak bámul, nem tetszik ez nekem. Eddig senki nem figyelt rám különösebben, csak Amy, de most ő nincs itt. Lehet, hogy sosem jön vissza, Willel együtt elment… igaz, hogy nem az osztálytársam volt, sőt, még az évfolyamtársam sem. Ő egy évvel fiatalabb nálam. Mégis, vele önmagam tudtam lenni, pont, mint a bátyjával, Willel. Elment… itt hagyott… és nem látom többé. Még meg sem szoktam a hiányukat, három éve… hosszú idő. Most szükségem lenne rá… nagy szükségem. William is itt lehetne, Ő… nála nincs jobb ember. Igaz, sosem néztem a gondolataiba, nem szabad, de e nélkül is tudom, hogy nála jobbat senki nem találhat e világon!

Csak a csengőszóra figyeltem fel, és hogy a tanár elköszön, sikeresen elütöttem az irodalom órát. Még van hátra négy. Mikor a tanár elment, pár tekintet kíváncsian siklott rám, idegesen felkaptam a táskámat és kisétáltam az osztályból, vagy futottam, nem emlékszem, csak arra eszméltem, hogy a női mosdóban vagyok és erősen zihálok. Összeszedtem magam és átsiettem matematikára. Mihelyt beléptem a terembe mindenki engem bámult. Idegesen sétáltam a leghátsó padhoz és beültem a sarokba, majd azért imádkoztam, hogy legyen már vége.

Az egész napom ilyen furcsán telt, mindenki csak bámult, én pedig kínosan éreztem magam, az ebédemet is a WC-ben fogyasztottam el.

Mikor hazaértem, gyengén halottam, hogy anyu a szobájában sír. A torkom összeszűkült és zihálva rohantam fel az emeletre. Csakhogy ne lehessen hallani a hisztériás rohamomat, beletemetkeztem a párnákba. A letargiából, a bejárati ajtócsapódása rángatott ki. Luis jött haza. Halottam határozott lépteit a lépcsőn és a szobaajtajának lágyabb csapódását. Mély levegőt vettem és hozzáláttam a házi feladathoz. De nem volt elég, túl hamar végeztem és túl sok időm maradt a gondolkozásra. Eldöntöttem, hogy most nem fogok kiborulni. Elővettem a laptopomat és megnéztem az e-mailjeimet.

Január. 21.

Kedve Cassie!

Örülök, hogy visszaírtál. Részvétem, őszintén sajnálom. Remélem nem vagy nagyon letört, bár téged ismerve… (nem lényeg) Hiányzol Cassie, vigyázz magadra kérlek, nem akarom elveszíteni a legjobb haveromat.

U.I.: Gratulálok Luisnak…

William Peterson

Most nem volt kedvem visszaírni, majd máskor. Mély levegőket vettem, mintha ezzel el tudnám űzni apu emlékét. Felálltam az ágyról és kisétáltam a folyosóra. Megfontoltan tettem meg a lépéseket a bátyám ajtaja felé. Az küszöbnél kicsit tétováztam, majd benyitottam.

- Szia… - köszönt nekem, én csak bólintottam és leültem mellé az ágyra.

Csendben ültünk egymás mellett, szavaknak eben a pillanatban nem volt hely, csak meredtünk a nagy semmibe. Én a gondolatait figyeltem, ő azt kívánta bárcsak belelátna a fejembe, ironikus nem?

Mély levegőt vettem és felkészültem a beszélgetésre, próbáltam a minél természetesebb hangomat elővenni.

- E-mailen írt Will. –kezdtem bele közömbösen.

- Tényleg? – a bátyám szemében megcsillant az őszinte kíváncsiság.

- Igen, mondtam neki, hogy megvan az áhított autód és gratulál neked.

- Ha esetleg rászánod magad, és visszaírsz neki, köszönöm.

- Oké. –tudta, hogy nem vagyok az a típus, aki egész nap a netten lóg, és hogy nem írok vissza egyszerre. Minden a hangulatomtól függ, amiből most jócskán megfogyatkoztam. –Szerintem holnap írok neki. Azt is mondta, hogy a szülei összevesztek és felmerült az ötlet, hogy visszajönnek, de nem valószínű. –bár én remélem, könyörgöm, hogy visszajöjjenek.

- Cassie… ne vegyél mindent kézpénznek! Tudod, hogy ez a felmerült, nem azt jelenti, hogy tényleg hazajönnek, tudod, hogy erre alig van esély. –na jó, néha zavar, hogy ennyire kiismer.

Bólintottam és sóhajtva végigdőltem az ágyán.

- Hogy telt a napod? –nehezemre esett feltenni ezt a kérdést.

- Semmi különös nem volt, mintha nem is hiányoztam volna a suliból. Ennek örülök. –mondta közömbösen.

Nem akartam tovább húzni az iskola témát. A szemeimben viszont feltört némi fájdalom, amit Luis persze rögtön ki is szúrt.

- Láttam, reggel furcsán bámultak téged… - kezdett bele, most igazán gyűlölöm, hogy ismeri minden mozzanatom. – Mi van az osztálytársaiddal?

- Semmi… ők is... bámulnak. -nyökögtem.

- Értem. Ne törődj velük, majd megszokják, elvégre is, mindenkinek furcsa, hogy egy ilyen gyönyörű lány kihagyja az iskola egy részét és gyászban tér vissza.

- Nagyon vicces… - bosszankodtam.

- Micsoda?

- Gyönyörű lány? Megzakkantál édes bátyám!

- Én?

- Te.

Sóhajtott egyet és ő is végigdőlt az ágyon. Hosszú percekig csak meredt a plafonra.

- Ne becsüld alá magad Cassie. –szólalt meg végül. – Több rejlik benned, mint azt bárki más hinné. – rátapintott a lényegre.

- Ha te azt tudnád… - suttogtam.

- Hmm? –nem értette, hogy mit mondtam, csak azt hallotta, hogy valamit motyogtam.

- Semmi. –sóhajtottam. –Mit gondolsz, mennyi idő kell nekik?

- Kiknek?

- Hát az iskolatársaimnak, hogy megszűnjön az idióta „Bámulási kényszerük”?

- Nem tudom, pár nap, maximum egy hét.

- Oké… - már előre elborzadtam ettől a héttől.

- De nyugi, ez volt az első nap, holnap nem leszel ennyire szembetűnő.

- Remélem…