1.fejezet

1. GYÁSZOS EMLÉK.

Nem tudom, hogy mi történt, csak arra figyeltem fel, hogy az ágyamon fekszem. Minden más kiesett… apu… az én hibám! Szólnom kellett volna anyunak, hogy a spórolt pénzén drogot vesz… magának. Én tudtam… de… nem tudattam mással. Az én hibám! A fejemet a párnába temettem és sírtam… Holnap lesz a temetés.

- Bejöhetek? –suttogta a bátyám…

- Igen… - hebegtem.

Nem szólalt meg, mikor meglátott kisírt szemekkel, csak leült mellém az ágyra és simogatni kezdte a hátam. Valamit készült elmondani… láttam rajta. Nem akartam, hogy váratlanul éjen, úgyhogy engedtem magamnak. „Hogy mondjam meg neki? Nem fogja túlélni ezt… anyu nagyon maga alatt van, félek, hogy valami meggondolatlanságot csinál. Mint amikor terhes lett Cassievel… nem is akarok gondolni rá… eléggé fájt. Jaj, anyu… csak ne csinálj semmi őrültséget!” – néztem a fejébe. Naná, hogy aggódik, csak meg akar kérni, hogy figyeljek rá…

- Tudom… - nyögtem.

- Megkönnyíted a dolgomat, hogy ennyire ismersz. –mosolygott, de nem őszintén… ez amolyan helyzet hozta mosoly volt, nem csodálom.

Csendben vártam, amíg kisétál a szobámból. Nehéz így élni, nehéz úgy élni, hogy minden gondolatot hallok, vagy csak képzelem? Nem! Biztos a valóság… és nem mondhatom el senkinek, hacsak nem akarom egy gumiszobában végezni. De ha mégis elhinnék, akkor pedig kísérleti nyúl lennék… mivel jobb? Az életem furcsán tönkre van téve… az apám két napja meghalt, az anyám kész roncs, a tesóm tehetetlen, én pedig egy titkot őrzök, egy súlyos titkot. Tizenhat évesen azt hinné az ember, hogy megszoktam, és könnyű tartanom magam, de nem megy… hat évesen rájöttem, hogy miért hallok mást a szavakon kívül, hogy nem szabad másnak megtudnia… hogy ez mindig így lesz… nem bízom senkiben olyannyira, hogy megosszam a titkot… nem ismerek senkit sem annyira, hogy tudjam, nem árulna el. Hiába látok az elmékbe, az elhatározások változhatnak… a döntések sűrűn lesznek mások, egy csalódás miatt… vagy ha befolyásolnak. Nem akarom egy gumiszobában végezni. Vagy… hogy kísérleti alany legyek. Luis mindig is itt volt velem. Nem tudom, hogy mennyire lehet helyes, mert az én szememmel undorító így rá gondolni, de a lányok fejében elég furcsa ábrándozások vannak róla… ezeket általában rögtön undorral viszonzom, sokszor ezért hagytam ott a barátnőimet… még általánosban, de rájöttem, hogy felesleges, mert nekem is tetszenek fiúk és mégsem hagynak ott csak ezért. Sokban ütök a bátyámra, ugyanolyan a hajunk, leszámítva, hogy neki nem ilyen hosszú, a szemünk viszont eltér az enyém nagyon világoskék, szinte fehér… elég furcsa… de olyan, mint az édesapámé… ezért nehezemre esik belenézni a tükörbe. Luis szeme viszont mélybarna, könnyű elveszni benne, mások szerint, de ezt én nem tapasztaltam, szerencsémre. Luisban bízom a legjobban, őt szeretem a legjobban, ő számomra a legjobb. Bár hoztam már kínos helyzetekbe… de ezek a dolgok már rég voltak.

Szóval, a lényeg, ami lényeg, eléggé rá ütöttem, bár még erősen eltérek tőle abban, hogy alacsony vagyok, ő viszont nagyon magas. Az arcunk viszont egy az egyben ugyan az.

Nem volt erőm elaludni, nem erőltettem, mint általában, csak feküdtem az ágyban és meredtem ki a sötétségbe… órákon keresztül mást sem csináltam, egészen addig, amíg meg nem jelent előttem Victor arca, zihálni kezdtem, majd a sós könnyek elborították hófehér arcom. Végül álomba sírtam magam. Reggel ugyan arra keltem, sikítottam és kapálóztam. De most, valami egészen más volt… rögtön sírni kezdtem, a párnába nyomtam az arcom, hogy ne lehessen hallani. Ma van apám temetése… a halál okát megállapították. Anyám szörnyen dühös, de nem lesz tartós. Mikor ráeszmél, hogy meghalt, mert óránként újra és újra ezt teszi, sírni kezd és gyászban szenved, majd mérges rá… újra és újra. Édesapám emléke nagyon friss sebet hagyott bennem… nem csoda, hisz három napja halt meg… sosem fogom tudni elfelejteni az arcát, a kitágult, semmibe révedt szemeit, hogy nem mozog, hogy nincs dübörgő szív, hogy hideg… ahogy átöleltem elernyedt testét és reméltem, hogy képzelődöm, hogy ordítottam Luissal, csak mert nem tudtam mit kezdeni apámmal. Kezdtem kétségbeesni, mi lesz most? A családom széthullik… csak a mai napot éljem túl…

Elkászálódtam a szekrényemig és kitártam az ajtót, nem figyeltem semmire, csak arra eszméltem, hogy ugyanazon ruhatömeg alatt fekszem. Felálltam és előkerestem a fekete ruháimat… fél óra alatt sem találtam olyat, amit fel tudnék venni a temetésre. Idegesen dőltem végig az ágyamon és üresnek éreztem magam. Nem jön be apu megmondani, hogy melyik ruhában vagyok csinos, nem mosolygok rá, és amikor kimegy, nem vágom be a szekrénybe azt az ocsmány ruhát, amit aranyosnak ítélt. Felültem és csak meredtem a sötét ruhák közé… majd megláttam egy fekete farmert, amit nemrég vettem és apám szerint: „Cassie… ez olyan, mint amit egy borzalmas temetésre vesznek fel az emberek, bár manapság mindenki ilyenben jár… te tudod, végül is szerintem csinos, csak nem általános viselet!” Elmosolyodtam, de csak felszínesen. Megragadtam a sötét nadrágot és felvettem… szerintem egész jól néz ki… de neki nem tetszett, mármint azt mondta rá, hogy csinos, épp ezért nem hordtam. Találtam még egy fekete felsőt, ami pont megfelel. A hajamat jó pár éve először feltűztem… Tetszeni akartam az édesapámnak, mintha itt lenne, és utoljára látna, hogy legyen egy neki tetsző külsőm, hogy szép legyen az emléke.

Lassan lementem a lépcsőn, anyám a kanapén ült, fekete ruhában, amit nehéz lehetett felvennie, Rosemary mindig is színes ruhákban járt, semmi fekete-fehér. Luis még sehol sincs… pár perc és indulunk, kinn zuhog az eső, ironikus nem? Elővettem az éjfekete esernyőmet és megálltam a hatalmas nappali közepén… Luis is lejött a földszintre, de egyikünk sem szólalt meg. Anyám felállt és elindultunk, beszálltunk a fekete autónkba, amit még anno apu választott, Luis kivételesen hátra ült mellém. De most senki sem akart ezen meglepődni, csendben meredtem magam elé, Luis ugyan ezt tette, anyu az útra próbált koncentrálni. Küzdöttem a kétségbeesett hisztéria ellen. Nem szabad gyengének lennem, anyunak szüksége van ránk… félek, hogy meggondolatlanságot csinálna. A templomba vezető út felért egy évezreddel, sohasem volt ekkora csend. Anyám leparkolt és szó nélkül kilépett a zuhogó esőbe, kinyitotta az esernyőt és a feje fölé tartotta, majd elindult a bejárat felé. Luis sóhajtott és rám nézett. Ő ismert annyira, hogy tudja, mikor mitől félek, hogy minek örülök, hogy mi bánt.

- Ne félj, nem fog sokáig tartani… - súgta. És tudta, hogy nem a temetés, hanem anyám elzárkózása.

Bólintottam és kiszálltam az autóból, felnyitottam az esernyőmet és megvártam, míg csatlakozik hozzám a bátyám. Átvette az esernyőt, mivel magas volt és én nem tudtam eléggé fent tartani kettőnknek. Megszaporáztuk a lépteinket és csatlakoztunk Rosemaryhez. Anyám kissé zihált, de vigasztalóan végigsimítottam a hátát, meleg szemekkel rám nézett, majd elindultunk az oltár felé. Luis szorosan mellettem haladt, anyunak hagytunk egy kis teret. Nem valami sok dolgot halottam meg a paptól, csak a névre figyeltem fel folyton: „Victor Scott” ez az egy dolog, amire mindig felkaptam a fejem, Rose már a könnyeivel küszködött. Csak arra eszméltem, hogy el kell hagyni a templomot és a temetőbe indulunk, de előtte… a koporsó. Lassan sétáltunk a fehér koporsó irányába. Nem bírta tovább az édesanyám és elsírta magát, reflexszerűen odanyújtottam neki egy zsebkendőt, lágyan elvette tőlem és mohón törölgette az óriási könnycseppeket gyönyörű rózsás arcáról. Szőke haja súrolta a derekát, most kivételesen leengedte. Ő pont az ellenkezőm volt, sosem hagyta kibontva a haját, viszont apunak úgy tetszett „Miért nem hordod leengedve az aranyszínű hajad édesem? Bár te mindenhogy gyönyörű vagy!”- apu szavai égtek bennem. Tízpercnyi tétovázás után közelebb lépett és meredt az édesapámra. A percek rohamosan teltek, Rosemary csak meredt Victorra és a könnyei eláztatták a fekete felsőjét, nem akart elmenni. „ Victor… édesem! Itt az esély! Kellj fel, kérlek! Gyere vissza hozzám…”- mondta magában, a torkom összeszűkült. Erőt vett magán és elindult a kijárat felé. Luis is odalépett, nem bírtam ki, mellé álltam. Belenéztem a koporsóba. Victor kihűlt teste ernyedt a tágas helyen. A szemei már csukva voltak. Mintha csak szimplán aludt volna, oly’ békésen feküdt, szinte megirigyeltem, és halált akartam. SZINTE! A testem bizsergett és rám tört a hisztéria. – Ne! – szóltam magamra, ez valamicskét segített visszafogni a feltörő érzelmeket. Majd este sírok. Erősnek kell lennem.

- Mennyünk. – súgta Luis.

Erőtlenül bólintottam és elindultunk. Anyu már a kocsiban ült, nem sírt… erősnek akart látszani, de a szemei mindent elárultak. Beletaposott a gázba és hamar odaértünk a rideg temetőbe. Kiszálltunk a kocsiból, Luis szintén osztozott az esernyőével… Elindultunk a márványos szakadékhoz. Végignéztük, ahogy beemelik a koporsót, mindenki virágot szórt rá és betemették, végleg elzárták előlünk. A fekete márványt ráemelték, befejezve ezzel a sírt. Közel jártam ahhoz, hogy elengedjem magam. Anyu nem bírta… teljesen kiborult. Luis szemében megcsillant valami, de mély levegőt vett és támogatta Rosemaryt. A torkomban óriási gombócok milliói sorakoztak. Nem tudtam lélegezni. Mindenki meghal egyszer, mindenki így végzi… mindenkinek meg van pecsételve a sorsa. Ki tudja… talán a holnap lesz életem utolsó napja. Talán még élek száz évig… talán csak pár hónapom van hátra… nem ez a lényeg. Hanem hogy tudjunk élni. De… apu jól elszúrt nekünk mindent. Le kellett volna állnia, beismernie, hogy mit tesz és elvonóra mennie. Szólnom kellett volna, hogy mit csinál. Rose keserves sírása talán kilométerekre is elhallatszott. Mikor vége lett ennek az egésznek, Luis támogatta anyut és inkább a bátyám vezetett, én nem akartam velük menni. Itt maradtam. Mikor mindenki elment, a térdeimre rogytam. Előtört belőlem a kétségbeesés, csak sírtam és sírtam és sírtam. Az eső beszivárgott sötét ruhámba, a hajam is csurom víz lett, mire észhez tértem arra már rég elmúlt az alkonyat. Feltápászkodtam és rohanni kezdtem, haza. Mintha valaki kergetne, mintha egy préda lennék. A talpam alatt a pocsolyák felcsobbantak, a többi nyugodtságát pedig az esőcseppek zavarták meg. A bőrömön minden egyes csepp tűszúrás volt. Egyszerűen nem akartam megállni. Egészen addig, amíg meg nem pillantottam a házunkat. Lassítottam. Sohasem futok, még tesin sem, de most nem tudom, hogy mi ütött belém. Biztos egy… adrenalin löket vagy mi. Lassan tártam ki a bejárati ajtót, körbepillantottam, de senki sem volt itt, frusztráló csend volt, mint még soha. Csak az esőcseppek milliárdjainak koppanása a földön, az őrült szél és a hideg zavarta meg. Nem izgattam magam, végül is éjfél van… a falióra szerint. Felrohantam a szobámba és elfeküdtem az ágyon, a fejem a párnába temettem és álomba sírtam magam. Arra keltem, hogy Anyu és Luis ront be a szobába.

- Mi a fene ütött beléd?! –üvöltötte anyu.

Nem értettem, hogy miért mérges és fáradt voltam ahhoz, hogy a fejébe nézzek. Ránéztem az órára, hajnali hármat mutatott.

- Soha többé ne merd ezt tenni!

- Mit? –értetlenkedtem.

- Csak így felszívódni! Egész este téged kerestünk! Most értünk haza édes lányom! Mi ütött beléd?! Nem akarunk téged is elveszíteni! – sikongott idegesen.

A szemei vörösek voltak, a sok sírástól bizonyára. Keskeny szája megremegett és ráharapott, elfojtotta a könnyeit. Sima és kecses kezei megremegtek, egy pillanatra megszédült a dührohamtól, majd elernyedt. Barna, majdnem fekete szemei féltőn siklottak rajtam végig.

- A temetőben voltam… - hebegtem.

- Oh… - sóhajtott egyet. – Kérlek… ne ijessz rám többé. - mondta halkan és kisétált a szobámból.

Tűsarkúja kopogását lehetett még hallani, ahogy lassan lesétál a lépcsőn. Luis rám nézett és sóhajtott… közelebb jött, majd leült mellém az ágyra.

- Ne légy rá mérges… csak aggódik miattad, tudod én is féltettelek mikor nem jöttél haza. A mobilod pedig itthon volt.

- De hiszen a temetőben mondtam, hogy még maradok.

- Oh… sajnálom. –mondta. –Nem figyeltem, anyura koncentráltam.

- Oké… semmi baj. –nem tudom miért, nem tudom hogyan és nem tudom hogy-hogy pont velem történt.

Mély levegőt vetem, de minden igyekezetem ellenére kiszöktek a könnyeim. – Nem szoktam így elgyengülni – Luis átölelt és zokogtam a karjaiban, védelmezőn szorított. Nem tudtam abbahagyni a sírást, elszédültem és rosszul lettem, csak arra emlékszem, hogy Luis lefekszik mellém és szorosabban ölel át. Úgy tartott a karjaiban, mintha bármelyik pillanatban én is örökre elmennék.

Mint mindig, ma is arra keltem, hogy sikítok és kapálózok, de Luis mellettem feküdt, így biztos észrevette, amikor a sírásom a párnába fojtom. Megsimogatta a hátam és ránéztem… még nem ocsúdtam fel az álmomból, abból az álomból, amire nem emlékszem. Ez nagyon frusztráló, a könnyeim még mindig folytak.

- Mit álmodtál? –nézett rám… - Már egészen kíváncsi lettem a hetek, hónapok, sőt évek alatt. Tudni szeretném. –mondta lágyan.

- Hát… én is szeretném tudni… - sóhajtottam - Mert nem emlékszem rá, sosem tudom. Csak ezek a reggelek…

Nem válaszolt, kurtán bólintott, felállt és nyomott egy puszit a homlokomra…

- Hé! –szóltam utána. – Nem láttál semmit…

- Az égvilágon semmit és nem voltam itt este… - vigyorgott és én is mosolyogtam.

Kiszálltam az ágyból és elmentem zuhanyozni, fél óráig álltam a meleg víz alatt és sírtam. Nem hallotta senki. A víz elzárt a külvilágtól, nem zavart senki más, egyedül lehettem és kiadhattam magamból mindent. Nehezen rászántam magam és kiszálltam a zuhanykabinból, magamra tekertem a törölközőt és a hajszárítóval a kezemben a szobám felé vettem az irányt. Gyors voltam, nem akartam, hogy bárki meglásson. Leültem az ágyamra és beindítottam a hajszárítót a legalacsonyabb fokozaton. Ráfújtam a hajamra a langyos levegőt és figyeltem milyen kényszeredett mozdulattal emelkedik, majd zuhan vissza. Egy óráig a hajtincsek lassú és könnyed mozdulatát tanulmányoztam…

Megfeledkeztem magamról és nem vettem észre, hogy az önkontrolom elszállt, minden gondolatot halottam, vagy ezret. Mintha egy visszhangos terembe zártak volna hatvan emberrel. A fejem belefájdult… de egy gondolat kirángatott a letargiából. „Kötél… „– minden elmét kizártam a fejemből, de nem tudtam beazonosítani ezt a személyt… Mindegy, végül is a kötél sokféleképpen felhasználható, nem csak az öngyilkossághoz… - nyugtattam magam. Mostanában mindenben a rosszat látom… kezdek pesszimista lenni. Apuval minden életkedvem elszállt. Mintha idejött volna és elvett volna minden csepp boldogságot, mintha magával vitte volna. Talán visszaadja… ha csak apró darabkákban is, de vissza szeretném kapni. Édesanyám elkerül… de nem vagyok kíváncsi arra, hogy miért. Elővettem a éjjeli szekrényemből a laptopot, és bekapcsoltam. Ránéztem az órára, de még csak nyolcat mutatott. Dühösen dőltem végig az ágyamon, miközben a laptopot is magammal vonszoltam… megnéztem az e-mailjeimet.

December. 01.

Kedves Cassie!

Mostanában nem is írtál, hogy vagy? Mivel töltöd a hétvégéket? Írj, ha ráérsz, nem sürgetlek, mert tudom, hogy ritkán használod a netet.

Kis beszámolóm: Nagyon meleg van… elég furcsa választás volt ideköltöznünk… és egyáltalán nem tetszik, ez a suli nagyon furcsa, egyedül a meleget szeretem… de képzeld anyámék összevesztek… lehet, hogy visszaköltözünk, de nem biztos. Remélem mégis. Hiányzik a legjobb haverom, írj…

UI. : Remélem, még valamikor találkozunk…

William Peterson

Will a legjobb haverom volt, neki tényleg tiszta, kedves és önzetlen elméje van… legalább is azt hiszem nem figyeltem a gondolatait. Ő igaz barát volt, de elköltöztek Dél-Amerikába… úgyhogy csak netten tudunk dumálni és néhanapján felhív.

Próbáltam normálisan viselkedni és egy egész értelmes levele visszaírni.

Január. 20.

Kedves William!

Hiányzol… most éppen édesapámat gyászolom, túladagolásban halt meg… - Mikor ezt írtam kiszöktek a könnyeim. – Hogy jó hírrel is tudjak szolgálni, Luis megkapta egy hónapja az áhított kocsiját: BMW 116d (fekete)! Tudom, hogy három éve is ez volt közöttetek a téma, örülhetsz, összejött. Sajnos nincs sok időm, úgyhogy megyek… hiányzol…

Cassie Rosemary Scott

Kikapcsoltam a laptopot és visszatettem a szekrénybe. Talán Will hazajön, bár aki elmegy ebből a városból, az nem jön vissza.