6.NEM HISZEM EL!
Az életem furcsa mód sínen van. Édesanyám kezd kapcsolatot ápolni velünk, Luist lenyugtattam, én pedig… hát. Nem fontos.
- Szia!- rontott be Amy az ajtómon.
- Hello- mosolyogtam rá.
- Látom, rendben vagy-röhögött –Furcsa…
Sóhajtottam, majd éreztem, hogy kerülget az összeomlás. De… most, hogy van egy csepp boldogságom, nem hagyom tönkretenni az életem. Amy mosolya eltűnt.
- Igen- válaszoltam végül- Már egész jól vagyok…
Újra mosolyogni kezdett és átölelt.
- Örülök, hogy visszatértél
Nem válaszoltam, elég volt, hogy viszonoztam az ölelését. Az ajtón kopogtattak.
- Gyere… - szólt ki Amy
- Hello- jött be Luis
- Luis, aszta! – csodálkozott Amy - Luis?
A bátyám furcsa arckifejezése rá is átragadt.
- Jól van, na… ne nézzetek már ilyen bambán! –röhögött –Csak úgy megváltoztatok…
- Én?- vágtuk rá egyszerre és röhögni kezdtünk.
- Igen ti.- mély levegőt vett, és felkészült a hosszú beszédre, majd elkezdte- Cassie te egy aranyos kislány voltál, most gyönyörű tini vagy! Nem merek melléd állni, a világon te vagy a legszebb! Luis… te pedig, magas vagy, és már nem vagy az a kis srác, aki régen a rosszba húzott minket, ezt nehéz elfogadni.
Luissal egymásra néztünk és dőltünk a röhögéstől.
- Jaj, hogy lehettek ilyenek? –duzzogott Amy
- Oké-oké! –szóltam közbe – Mások lettünk…
- Amy te is megváltoztál- fűzte hozzá Luis.
Ami azt illeti Amy tényleg más lett. Barna félhosszú haja, a bőre már ránézésre is bársonyos, puha, az arca pedig lágyságot sejtet. Az illata, mint száz rózsa, a szeme zöldeskék, az ajkainak íve hibátlan, és még az orra is tökéletes. Egyszerűen elképesztő, gyönyörű. Egy átlagos lány, és átlagon felüli egyben.
- Például? –fészkelődött Amy- Miben?
- Nagyobb lettél még Cassienél is.
- Nagyon vicces. –gúnyolódtam.
- És még? Mondjatok még! –erősködött, miközben a szemei felcsillantak.
- Gyönyörű vagy… - fűztem hozzá.
- Ja, persze… csakis.
- Az vagy Amy… - mosolygott Luis.
- Köszi… - pirult el, majd mély levegőt vett és felpattant –Mennem kell… - a szemében valami megváltozott, és mintha könnyes lett volna –Majd… holnap- tette még hozzá rekedt hangon és elrohant.
Rettenetes előérzetem támadt, nem sokon múlt, hogy utána rohanjak, vagy, hogy a fejébe nézzek, de nem szabad, nem használhatom a képességem, nincs jogom hozzá.
Mintha Luis tudna valamit, legalábbis az arcáról ezt vettem le, de az ő fejét is elkerültem, mert minden gond nálam kezdődött. A bátyám csendben elsétált, én pedig tehetetlenül ültem az ágyamon.
A tekintetem a földön lévő ruhákra tévedt. Nem tudom, hogy hogyan, de felálltam az ágyamról a félelmem ellenére, és elkezdtem a földön lévő ruhákat hajtogatni. A kinőtt darabokat egy nagy dobozba szórtam, amit megtartottam, azt pedig gondosan összehajtottam. Mikor mindennel végeztem, betettem a szekrénybe. Végignéztem a művemen, sajnos erről az egészről apu jutott eszembe, úgyhogy gyorsan becsaptam a szekrény ajtaját. A földön lévő szétszaggatott kép darabjait összeszedtem, majd a magam módján helyreállítottam. Ezt a furcsán összeragasztott képet visszatettem a polcra. Az „absztrakt” művemről visszamosolygott rám a családom, és a régi kutyánk, itt még csak hat éves voltam. Mély levegőt vettem és a szekrény mögé dugott cipős dobozt előhúztam, és a benne lévő összes díszt visszatettem az eredeti helyére. Körbenéztem a szobámon, minden olyan, mint régen. Hiányzott ez az érzés.
Nagyon nyugodt voltam, semmi kétség, boldog vagyok…
***
Tudjátok, az iskola a világ egyig legszörnyűbb helye. A kortársaim szemében nem szól másról, csakis a versengésről. A szó szoros értelmében versengünk… azért, hogy felnézzenek ránk, hogy becsüljenek, a barátokért, még a pasikért is.
Bár én már évek óta abbahagytam… már hidegen hagy, sőt visszataszít… nincs srác, akit elvehetnének tőlem, nincs igaz barát, és a jegyek…
Mégis minden nap elmegyek, minden átkozott nap ott ülök a padban. Pont úgy, ahogy most is. Csak bámulom a tanárt, és könyörgök, hogy kicsengessenek, várom, hogy elmehessek innen.
Erről szól az életem, várom… a halált, a véget, hogy ne kelljen szenvednem… és senkinek sem, pont ne miattam.
A fülfájdító hang kirángatott a letargiából… sürgős léptekkel mentem a folyosó felé. Egy gondolat behatolt a fejembe, bár ne történt volna.
„ Itt az alkalom, gyerünk, menni fog” – hallottam egy hangot. „William”
Will előttem állt, köztünk csupán pár méter távolság. Egy magas, barna hajú lány elrántott, Will szemei kivehetetlenek voltak. A szívem dübörgött, a lábam a földbe gyökerezett. A gyönyörű lány átölelte, William keservesen nézett rám, majd lehunyta a szemét. A torkom összeszűkült, és egyetlen egy szó szakadt fel belőle.
- Ne… - ez halk volt, de Will szemei kipattantak és nézte a rohamosan távolodó alakom, ami végül eltűnt a kanyarban.
A mosdó felé tartottam, a tömegen alig tudtam átverekedni magam. A torkom összeszorult, alig kaptam levegőt, a mellkasomra mázsányi súlyok emelkedtek, a fejem zúgott, majdhogynem engedtem az ájulás csábító erejének. De nem!
Berohantam a mosdóba, be az első WC-be és sírtam. A szívem majd meghasadt, úgy éreztem, hogy a világ összes gondolata behatolt a fejembe, csupán az övé nem, arra még volt erőm figyelni. Zokogásom mindenkit kiűzött innen. Az óra kezdetét jelző csengő megszólalt, és csak én maradtam kinn. Minden gondolat fájt, minden egyes másodperccel egyre nagyobb sebet vájt belém. Ez az egész olyan volt, mint egy rossz rémálom. Hogy hihettem, hogy el fogom felejteni? Ez képtelenség, olyan ostoba voltam. Elveszítettem, végleg. Másra nem tudtam gondolni, csak az ő tökéletes arca lebegett előttem.
Nem tudtam, hogy mit csináljak, péntek van, ha hazamegyek, akkor még bőven van időm hétfőig, de nem hagyhatok megint itt mindent. Lassan megnyugodtam, de még így is kapkodtam a levegő után, odaléptem a csapokhoz, megmostam az arcom, majd lassan bementem az órára, a tanár késett, ezért pont előtte értem be, leültem a helyemre és az egész napot egyfajta érzéketlenséggel ültem végig.
A nap végén rohanni kezdtem, egészen hazáig, ott sem ért utol a rosszullét. Intettem anyunak, aki a kanapén ült és a televíziót nézte és felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtót és leültem az ágyamra. Hosszú percekig meredtem magam elé, de semmi. Még mindig uralkodott felettem az érzéketlenség.
Nem tudom, hogy mi a fene üthetett belém, de volt egy elméletem… vagy valami ilyesmim: annyi dolgon mentem már keresztül, annyit szenvedtem már, annyira… de annyira elegem van már mindenből, hogy egyszerűen képtelen vagyok normálisan reagálni a dolgokra.
Az én életemből az öröm hiányzik a legjobban. Másoknak egyszerű, hiszen könnyű elmerülni a boldogságban. Olyankor nem létezik más, csak a tiszta, meleg, lágy érzés. Mintha drogot szívnánk, mintha nem lenne holnap, nem lenne más, nem lenne… semmi. De sajnos számomra ez elég ritkán adatott meg, nekem csak halvány emlékek szolgálnak melegséggel. Több jut nekem inkább a homályos, régi, elmerült félelmekből, amik minden percben, régmúltjuk ellenére fojtogatnak.
Nem tudom, hogy hogyan, és főleg azt nem, hogy miért, de a lényeg, hogy nem omlottam össze, képes voltam tartani magam, egy kisebb elgyengülés után. Most, hogy sikerült, nem hagyom el magam!
Egész hétvégén a szobámban ültem, Luis rendelt nekem pizzát vacsoráknak, az ebédet pedig felhozta. Nem tudtam mit csinálni, még mindig nem volt semmi… csak az érzéketlenség. hétfő reggel kivasaltam a hajam, életszerűbbé varázsoltam az arcom és elindultam a suliba.
***
Nem engedem el a boldogságom, már nem. Most, hogy újra képes vagyok az őszinte mosolyra, nem fogok visszasüllyedni.
Bámultam a tanárt, össze-vissza motyogott. Ez az első saját órája, egy hónapja végzett az egyetemmel, egyedül él, a jegyese elhagyta fél éve, az édesanyja küld neki ételt, amit egyenesen a kukába hajít, hisz’ minden miatta van. Meglepődtem magamon, eddig csak a jelen gondolatait hallottam, de most messzebb jutottam a nő fejében. IPoddal a fülemben figyeltem szerencsétlent, a tábla előtt keresgélte a lapját, amire az óra menetét írta le. Nem kell figyelnem rá, mert ha kérdez, csak kiolvasom a fejéből a választ, mint minden más tanárnál, ennyi az egész. Hát igen, azért van előnye is a temérdeknyi hátrány mellett a képességemnek.
- William Peterson? –olvasta ki a naplóból, nem akartam figyelni, ezért maxra tettem a hangerőt.
Elővettem a táskámból a kedvenc könyvem és elkezdtem olvasni, mindent megteszek, hogy ne kelljen ránéznem. Nem tudom, hogy miért, és hogy hogyan, de újra képes vagyok mosolyogni, és Will csak tönkretenné.
- Cassie Rosemary Scott? –hallottam a nevem.
- Én vagyok. – szólaltam meg és az iPhodot letettem a padra a könyvvel együtt.
- Rendben, milyen átlagod volt eddig? –mosolygott rám, már nem is fészkelődött hamar kiismerte magát, hozzánk igazodott, figyelemre méltó.
- Ötös… –vontam meg a vállam, persze, hogy kitűnő, hisz csalok.
- Jó ezt hallani. –mosolya kiszélesedett – ezek szerint csak neked és Williamnek van jelese. –sóhajtott- Én Mis Wilson vagyok, és egy percig sem higgyétek, hogy-
Újra bekapcsoltam az iPodot és olvastam. Kicsengetéskor lekapcsoltam a zenét és elindultam az ebédlőbe. Végigmentem a tömegen, és beálltam a sorba. Csupán egy kólát vettem magamnak, nem volt semmi étvágyam.
- Szia!- csatlakozott hozzám Amy
- Hello. – mosolyogtam száz százalékos jókedvvel, legalább is kilencvenkilenccel, amióta visszajött sokkal jobban érzem magam.
- Milyen volt a napod? –indítottam végül el a beszélgetést.
- Isteni, egyre jobb ez a suli –kuncogott –Neked milyen?
- A szokásos… –vontam vállat.
- Értem, nem eszel semmit? –nézett a kezemben szorongatott kólára.
Megráztam a fejem és elmosolyodtam az ő tálcáján. Tele volt pakolva… leves, hamburger, narancslé, muffin, müzli szelet és így tovább.
- Látom te éhes vagy. –kuncogtam, válaszképpen kiöltötte rám a nyelvét.
Lassan lecsavartam az üvegem kupakját és kortyoltam belőle, majd vissza akartam tenni, de kicsúszott a kezemből, a földön pedig gurulni kezdett, de egy fiú megállította. Mikor rájöttem, hogy ki is Ő, a szívem dübörögni kezdett.
- Tessék. –mondta lágyan, hiányzó melegséggel a hangjában, majd átadta a kupakot. A mosolya valósággal cirógatott, melegség öntött el, az egész testem ellazult, egy pillanatig éreztem valami lágyat, valami furcsát, valami megmagyarázhatatlant, de gyorsan megráztam a fejem kirángatva ezzel magam az extázisból.
- Kösz. –mondtam idegesen.
- Leülhetek? –kérdezte, bársonyos hangja olyan volt, mint a drog, egyre többet akartam belőle.
- Aha. –felelte Amy miközben nagy falatokat harapott a hamburgerből, a levest pedig érintetlenül hagyta.
- Milyen napod volt? –kérdezte Will, a tekintete a szemembe fúródott, nem eresztve ezzel, olyan volt, mintha egész eddig az… az égvilágon semmi sem történt volna.
- Szokásos. –hebegtem, úr isten, túl nagy a hatása rám, de egész egyszerűen kényeztet a tekintete, érzem, a régi vagyok.
- Nekem is. –a hangja nem csengett olyan tisztán, de mégis, selymes, nyugtató volt. Most miért beszél velem? Mi történt? Milyen fontos dologról maradtam le már megint?
- Nekem nem. –fűzte hozzá Amy –Az én részemről inkább ez egy csodás nap, aminek még koránt sincs vége.
Egyikünk sem nézett rá, Will azt hiszem nem akart, én pedig képtelen voltam, mert még mindig belemélyedt a tekintetembe. A kupakot ahelyett, hogy visszacsavartam volna, inkább szorongattam.
- Mennem kell. –pattant fel Amy és a tekintetével az ajtó mögötti ember árnyékát nézte, majd elrohant.
Nem nagyon figyeltem oda rá, nem mintha tudtam volna, ezt is a gondolataiból olvastam ki. Hiába nem nagyon kutatok a fejében, most képtelen voltam elrántani a tekintetem.
- Sajnálom. –nézett mélyebben a szemembe Will, pedig azt hittem ennél erősebben nem tud mozdulatlanná tenni, a levegőt is épp hogy vettem.
- Tudom. –válaszoltam kábultan, ez nem ér, ő simán dumál, én meg… meg sem tudok mozdulni, nemhogy kinyögni egy épkézláb mondatot.
- Akkor jó. –mosolygott, az ajka megfeszült és még mindig nem eresztett. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami… fagyi, ami szétfolyik és csak egyetlen egy ember tudja helyrehozni, Will.
A kezét gyengén az enyémre helyezte, a tekintetem pedig még mindig szorosan tartotta.
- Sajnálom. –mondtam én is, a hangom kissé halvány volt.
- Rendben. –mosolygott.
Egyre közelebb jött és az ajkait az enyémre helyezte, szétáradt a testemben a boldogság, túlzottan elmélyedtem a szemében, már nincs vissza út. Szorosan magához húzott, mikor viszonoztam az ölelését, hirtelen eltolt magától. Rettegve nyitottam ki a szemem, és lágy, meleg, ismerős tekintetével találtam szemben magam. Hirtelen belemarkoltam az asztalba, majd a kólásüveg felborult, a kupak pedig még a markomban volt.
„A francba!” –üvöltöttem magamban, és levettem Willről a tekintetem, mert az összes kóla kiömlött. Kicsit elragadott a harag, majd megráztam a fejem és felnéztem, de Will eltűnt. Kapkodtam a levegő után, szúrt a szemem és a torkom összeszűkült, lélegzet visszafojtva rohanni kezdtem egy rongyért, hogy lefoglaljam magam, de útközben beleütköztem valakibe.
- Nyugi Cassie. –mondta William nyugodt, lágy hangon- Csak rongyot hoztam.
Mosollyal a hibátlan arcán feltörölte helyettem az egészet, és a piszkos egyszer használatos törlőruhát - amit mellesleg az igazgató ingyen kap, mert reklámnak számít, az idióta szintjükön- a kukába dobta.
- Gyere. –húzott maga után, és újra beálltunk a sorba, most összesen egy ember volt előttünk, az ebédlőben tartózkodó három ember egyike.
- Éhes vagy? –kérdeztem halkan, nem tudom kezelni a helyzetet, ez olyan gyorsan történt, túl gyorsan.
- Nem. –válaszolt könnyedén
- Szomjas?
- Nem, az sem. –kuncogott
- Akkor meg miért állunk egyáltalán sorba? –ráncoltam a homlokom.
- Mert veszek neked egy másik kólát.
- Dehogy is! –ellenkeztem- Nem kell…
- Dehogyisnem. –mosolygott.
- Will… - bosszankodtam.
- Igen? –mosolygott rám, ismertem ezt a mosolyt régről, tudom ezt a játékot. Többé nem húz fel vele, úgyhogy inkább beadom a derekam.
- Oké, a végén úgy is ugyan ott lyukadunk ki. –ráztam meg a fejem.
Bólintott győzelem ittasan, és szó nélkül megvette nekem a kólát, és kedves, ellenállhatatlan tekintettel átnyújtotta.
Szorosan mellém állt, és a derekamra tette a kezét. Húzott a parkoló felé, és megállt egy fekete Porsche mellett.
- Mióta van kocsid?
- Amióta jogosítványom. –vont vállat.
Kinyitotta nekem az ajtót, és egy szó nélkül beültem.
- Akkor… most hazaviszel? –kérdeztem alig hallhatóan
Kitört belőle a röhögés.
- Nyugi! Nem foglak elrabolni.
- Nagyon vicces. –gúnyolódtam.
- Oké-oké, de úgy beszéltél, mintha már évek óta arra pályáznék, hogy elvigyelek és egy eldugott helyen megöljelek.
- Jól van, na… - végignéztem magamban újra az elmúlt pár percet és én is kuncogni kezdtem magamon.
Mosolygott és bekapcsolta a rádiót, pont Evanescence ment. Feltekertem egy kicsit a hangerőt, mire ő rám kacsintott, és önkéntelenül is visszamosolyogtam. Rátaposott a gázra, nem néztem az utat, csak akkor pillantottam ki az ablakon, mikor megérkeztünk. Egy számomra idegen helyen voltunk, a város ezen a részén még sosem jártam.
- Biztos nem rabolsz el? –kérdeztem mosollyal az arcomon.
- Most már ez az otthonom. –kuncogott
Bementünk az óriási házba, át a halon, fel a lépcsőn, végig a folyosón, be a szobájába.
- Látom, ez még a régi. –szemléltem a fekete ágyat, a fekete szekrénysort, a világos fapadlót és a hófehér függönyöket.
- A bútorokhoz mindig is ragaszkodtam. –volt vállat.
- Tudod… - kezdtem bele, még véletlenül sem rá nézve –mégis olyannyira idegennek érzem ezt az egészet. –bár csendben maradtam volna, de kint van, nincs mit tenni. A polcokon lévő díszeket nézegettem, a képkeretet és az elemlámpát birizgáltam– Minden más. –ráztam meg a fejem
Will mögém állt és magához húzott a kezét a hasamra helyezte, éreztem bódító leheletét a nyakamon.
- Mert az emberek változnak. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk. – megnyugtatott, a hangja ismét makulátlanul csengett.
Egy pillanatig elkábultam, majd minden eszembe jutott és kitéptem magam az öleléséből, abból az ölelésből, amit mindennél jobban kívántam. Vádlón néztem rá.
- És… - ziháltam- Múlt héten, az… az a lány!
- Jaj Cassie… - sóhajtott- Csupán kellette magát, semmi nem történt.
- Aha… - ráztam meg a fejem, és a szemem eszméletlenül szúrni kezdett.
- Könyörgöm… higgy nekem, nem volt semmi, mikor megláttalak elrohanni, idegesen félrelöktem, szegény lány a földre zuhant, hidd el azt hittem, ha ezt látod könnyebb lesz, de nem így lett, hatalmasat tévedtem.
- Hát… nagyon nagyot! –dobáltam a szavakat.
- Kérlek… igazam van!
- De Will… - ráztam meg a fejem –szorosan átölelted, magadhoz húztad, láttam.
- Féltékeny vagy? –mosolygott, erre én elpirultam- Mondtam már, tévedtem… gondolkoztam… úgy hittem, ha azt hiszed elfelejtettelek, hogy nem kellesz nekem, ismét szóba állsz velem, hogy megbocsájtasz.
- Tudod, fájt… - szipogtam– és minden egyes szavamat milliószor megbántam már, nem veszítettél el! Szeretlek! – a könnyeim folytak, és a tenyeremmel takartam az arcom. Félrehúzta a karom és a szemembe nézett.
- Cassie, hidd el, te vagy az életem. –mondta kedves, lágy hangon, édes csengése újra betöltötte az üres teret.
Lassan magához húzott és szorosan átölelt.
A szívem hevesen vert, felnéztem az arcára, majd, mint mindig, most is rám mosolygott.
- Ne sírj! –mosolygott szüntelenül –Nem érdemlem meg a könnyeidet. –rázta meg a fejét, egy pillanatra elkomorodott, de visszatért, majd ott csókolt meg, ahol könnyes volt az arcom.
- Jaj Will. –szipogtam –Sajnálom! Tényleg! Én- akartam mondani, de a mutatóujját a számra helyezte.
- Shhh. –a hangja megnyugtatott- Én sajnálom, tudod, nem kellett volna így rád rontanom. –a szeme keserű volt, az arca elnyúlt, a szívem majd meghasadt, soha többé nem akarom így látni.
- Ne! –sikítottam –Kérlek! Soha… soha többé ne nézz így rám! Nem akarom látni, ne! Ne szenvedj főleg ne az én hibámból Will! –hadartam.
- Nyugi Cassie. –a hangja hatott rám, lassan megnyugodtam.
- Oké. –hebegtem –Csak többet ne…
Will ismét mosolygott és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Most akkor mi…- piszkálgattam zavartan a pulcsiján lévő cipzárt.
- Igen, ha akarod. –mondta lágyan a félben hagyott kérdésemre.
Bólintottam, majd felnéztem, hogy újra láthassam tökéletes arcát. Mosolyra húztam a számat, és az arcom a mellkasába temettem.
Hosszú percekig gondolkoztam, de nem jutottam semmire sem. A kezét a csípőmön nyugtatta, miközben a nyugodt légzését hallgattam. Sosem hittem volna, hogy mi együtt leszünk. Most minden eddiginél jobban akartam a gondolataiban olvasni, de nem tehetem meg! Most nehéz lesz, iszonyú nehéz lesz megtartani a titkomat. Ha jártam valakivel, nehéz volt csendben maradnom, mert mindent tudtam róla, minden egyes hülye kis titkot. Pont ezért nem volt hosszú kapcsolatom.
Will épp meg akart csókolni, amikor megköszörültem a torkom és kijelentettem:
- Indulnom kellene. –sóhajtottam, ez túl gyors.
- Gyors, ugye? –mosolygott rám már megint- Megértem, hazaviszlek.
- Nem kell. –vágtam rá túl hamar –Öhm… jól esne egy kis séta. –próbáltam menteni a menthetőt.
- Ahogy csak karod. –mosolygott szakadatlanul.
Lekísért az ajtóig, nyomott egy puszit a homlokomra, sarkon fordultam és szapora léptekkel távolodtam a háztól, Willtől.
Hazafelé sétáltam, nem tudtam elhinni, hogy mibe keveredtem. Te jó ég! Újra kezdődik az egész, a féltés, a vágy, a fájdalom, a titkok. Minden! De most… nem nézek a gondolataiba.
A sötét felhők összegyűltek a fejem felett, és szép lassan csöpögni kezdett az eső. Megdupláztam a lépteimet, de még így is lassú voltam. Futottam, minden erőmmel, amikor már nem bírtam tovább, megálltam, nagy „szerencsémre” az eső már zuhogott.
- A francba! –bosszankodtam.
Már bőrig áztam, úgyhogy inkább ismét sétáltam.
„Kötél”-hallottam egy gondolatot, méghozzá egy nőét, ismerős volt, de mire kellőképp összpontosítottam volna, eltűnt. Most hallottam másodszorra.
- Szia. –köszönt rám valaki.
- Hello. –néztem arra és ledöbbentem- Mit keresel itt? –néztem a szemébe. Egy fekete ernyőt tartott fölém, de már úgyis mindegy, mert még a ruháimból is csöpögött a víz.
- Szépen bőrig áztál. –rázta meg a fejét –Gyere, hazaviszlek.
- Hogyan?
- Ott a kocsim. –mutatott a háta mögé.
- Oh. –nem vettem észre, annyira elmerültem a gondolataimban, mostanában folyton ez van.
- Na, gyere már. –ragadta meg a karom és a kocsija felé húzott.
- Tiszta víz lesz. –ellenkeztem.
Megvonta a vállát, és kinyitotta nekem az ajtót. Sóhajtottam, majd beültem és a motor felbőgött.
- Miért jöttél utánam Will? –követeltem.
- Mert zuhog, gyalog vagy méghozzá lassú. –mondta rezzenéstelenül- Gondolkodtam, hogy egyáltalán eljöjjek-e és arra jutottam, hogy igen, mert nem akarom, hogy lebetegedj.
- Oh… azt hiszem ezzel elkéstél. –mosolyogtam.
- De legalább nem fagysz meg. –rázta meg a fejét és feltekerte a fűtést.
Pár perc alatt hazaértünk, de egyikünk sem nyitotta szóra az ajkait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése