5. VALAMI MEGVÁLTOZOTT?
Sápadt, beesett arccal bámultam az üres szempárba. A szívem dübörgött a mellkasomban. A légzésem felgyorsult és kiszöktek a könnyeim. Gyászos fekete farmer és egy szürke felső volt rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak.
- Will - nyögtem fuldokolva.
A hisztéria pánikkal ötvözve szétterjedt a testemben és megfeszültem. A zsebemben lévő telefon rezegni kezdett, gépiesen előhúztam és rápillantottam a kijelzőre. „ Hívás: Amy” sóhajtottam, a könnyeim ellen küzdöttem, majd beleszóltam a telefonba.
- Igen?- meglepődtem, a hangom nem tükrözött engem.
Hirtelen körbenéztem, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg én voltam.
- Cassie?
- Én… - mondtam ugyan ezen a furcsa hangon.
- Hol vagy?
- Itthon. –suttogtam, féltem saját magamtól.
- Kérlek, gyere suliba… itt ülök a lépcsőn. Mármint az iskola lépcsőjén. Tudod… visszaköltöztünk.
- Igen- suttogtam ismét.
- Gyere… - könyörgött és a vonal megszakadt.
Megmostam az arcom, majd rohanni kezdtem az iskolába, ugyan azon a helyen át… a bizonyos helyen felgyorsítottam, a kanyar után megkönnyebbültem.
A lépcsőn ott ült egy gyönyörű lány. Barna haja a vállát súrolta, a szemében elképesztő életvidámság csillant meg, a bőre lebarnult. Az arca pont, mint Willé, hiszen a húga…
Amy rám nézett és egy széles mosoly jelent meg az arcán.
- Cassie! –sikította és a nyakamba ugrott.
- Szia… - lihegtem
- Úgy hiányoztál!
- Te is nekem! Borzasztóan hiányoztál! –nyökögtem és a könnyeimet fojtottam vissza.
- Nem lesz semmi baj, higgy nekem. –mondta értelmes szemekkel.
- Nem tudtam, hogy… én… - kezdtem bele idegesen, rekedt hangon.
- Sssshhh - szólt rám Amy - A ti dolgotok! –rázta meg a fejét – Nem rám tartozik, még nem…
Kurtán bólintottam. Amy visszajött, mindenki visszajött, és mindent elszúrtam. Jaj, mi lesz velem ezek után? Hogy fogom fojtatni a semmittevést? Willhez hasonlóan Amy gondolatit sem figyeltem. Na, jó, az ő esete más, olykor, ha nagyon muszáj, akkor megteszem. Az igazat megvallva mostanában alig használtam ezt a képességet. Valahogy nincs rá szükségem, túlságosan elzárkóztam minden és mindenki elől. A mellkasom dübörgött, nem tudtam kezelni a helyzetet, minden egyes porcikám reszketett. Hirtelen tűnt el előlem a világ.
A sötétben minden hang sikoly volt. Női sikolyok. Egy alak rajzolódott ki a szemem előtt, ami egyre közelebb és közelebb jött. Nem éreztem jól magam, szédültem, a sikolyok felerdősödtek és a fülemben visszhangoztak. A sötét alak még mindig felém tartott, de én mégis távolodtam tőle. A torkom összeszűkült, nem éreztem a lábaimat. Azt vettem csak észre, hogy a fejemet erős ütés éri és elterültem a földön… a tekintetemben homályos foltok keletkeztek, majd a szemem kipattant.
A könnyektől egybemosódott minden. Amyt sehol nem láttam, egy fehér szobában feküdtem, sok időbe telt, mire elhatolt a tudatomig, hogy a betegszobában vagyok. Mi történt? Hogy kerültem ide?
- Jobban vagy? –szólt hozzám az iskolaorvos.
- Igen, kutya bajom. – hiába mondtam, a hangom az ellenkezőjét támasztotta alá.
- Igen… azt hiszem egy kisebb érzelmi sokk ért… de nem lesz itt semmi gond, egyél valamit.
- Értem. –bólintottam.
- Cassie! –szólt határozottan. –Kérlek, ne hagyd magad! Amióta ebbe a suliba jársz, mindig itt kötsz ki. Vigyázz jobban magadra! Kérlek…
Na, ez aztán… hát igen, apu miatt sokszor voltam zaklatott állapotban, volt, hogy nem ettem… és voltam már itt „párszor”.
- Oké. –feleltem bizonytalanul.
- Viszlát Cassie.
- Viszlát!- mondtam és határozott léptekkel kisétáltam.
Az ajtó melletti padon Amy ült és könnyes szemekkel nézett rám.
- Soha! –üvöltötte, a könnyei felgyorsultak, majd halkan fojtatta- Soha többé ne csinálj ilyet. –suttogta és szorosan átölelt.
- Igyekszem –válaszoltam és visszatartottam a könnyeimet.
Amy úgy viselkedett mintha a halálomon lettem volna, de nagyon megkönnyebbültnek tűnt.
- Menj! –szóltam rá –Órád van, neked is, és nekem is. Majd találkozunk!- próbáltam minél jobban kihasználni a jelenlegi higgadtságomat.
Mosolyogva bólintott, majd elrohant. Én is mentem a saját dolgomra. A kémiaterem ajtajához álltam és erősen szorítottam a kilincset. Mély levegőt vettem, majd benyitottam a tanterembe. A tanár rám bámult, mindenki más feszesen hajolt előre, és a dolgozatán tölte a fejét. Sok diáknál már innen is látszott a puska, de a tanár vagy nem vette észre, vagy nem is érdekelte.
- Hello Cassie! - törte meg a csendet a tanár.
- Jó napot tanár úr. Elnézést kérek a késésemért, a gyengélkedőn voltam.
- Tudom, Amy szólt.
- Oh…
- Most nem kell dolgozatot írnod, úgyhogy ülj be egy szabad padba.
- Rendben.
Körbenéztem, minden padban csak egy ember ült. A leghátsó helyen megpillantottam Őt. Gyorsan le akartam ülni legelőre, de a tanár köbe szólt.
- Kérlek, abba a padba ülj, ahol nincs dolgozatíró.
Pompás, csak egy hely maradt. A torkom összeszűkült és a lehető leglassabban mentem át a termen. Még véletlenül sem akartam a szemébe nézni, még csak rá sem. Féltem, hogy pánikba esek, és hisztérikus rohamot kapok. Még a nevére sem akartam gondolni, leültem a mellette lévő helyre és olyan távol húzódtam, amennyire csak lehetett.
- Szia. - szólt hozzám, halk volt és a hangjában volt egyfajta árny.
Bólintottam, annyira össze volt szűkülve a torkom, hogy képtelen voltam megszólalni. Sóhajtott és mereven bámult maga elé. Én is pontosan ugyan ezt tettem, az óra nem akart menni, mintha megállt volna az idő. Nagyon lassú volt minden. Ez alatt háromszor változtatott a testhelyzetén. Mikor végre megszólalt a csengő, szétáradt a testemben a fájdalom és kész voltam ellógni a suliból, de a tanár közbeszólt.
- Mivel megzavartunk titeket, még tíz percig írhatjátok.
Mi? Hát ez fantasztikus. A könnyeket alig tudtam visszafogni, már a szemem sarkában sorakoztak. Gyűlölöm magam, gyűlölöm, hogy így összetörtem Willt! Jaj, kimondtam magamban a nevét. Most, hogy már nem volt visszaút, megtettem, üvöltöttem magamban. Will! A könnyeim rohamosan elhagyták a szemem sarkát és mohón törölgettem őket. Próbáltam a hajam mögé bújni, miközben a kapkodtam a levegő után.
- William, Cassie, ti elmehettek. – szólt a tanár. Will neve égett bennem.
Felpattantam és kirohantam az osztályból, már elkezdődött a következő óra. Valaki megragadta a karom és visszahúzott a kihalt folyosón.
- Hagyj béké… - üvöltöttem, de amikor megláttam, hogy ki áll előttem ledöbbentem.
- Cassie - Will hangja nagyon fakó volt. – Sajnálom. –ez az egy szó mindent elmondott. –Tévedtem, te valóban a haverom vagy, elragadtattam magam. –mi?
- Miért teszed ezt velem? –sikítottam és a könnyeim engem nem kímélve hullottak.
- Igazat mondok!
- Ne hazudj nekem! –üvöltöttem rá.
- De hiszen ez az igazság Cassie! –bizonygatta, de már késő.
- Jaj, Will…- a hangom elcsuklott –Kérlek… ne hazudj nekem!
- De nem akarlak elveszíteni, értsd meg! –könyörgött.
- Már elveszítettél!- Mi? Hogy mondhattam ilyet? - Mármint… - próbáltam beszélni, de nem ment, tudtam, elszúrtam.
- Értem… - suttogta, sarkon fordult és elment.
Néztem, ahogy távolodik, ahogy alakja eltűnik a folyosó elágazásánál, összerogytam és sírtam.
- Mit művelsz?- mondta mögöttem egy hang, de alig láttam valamit.
- Will… - nyögtem, már megint.
Hirtelen emelkedni kezdtem, és Luis arcát pillantottam meg.
- Hazaviszlek- jelentette ki.
Luis szapora léptekkel indult a parkoló felé, éreztem az idegességét. Csak küzdöttem a könnyeimmel, de mindhiába. A mellkasom rángatózott, mert hevesen kapkodtam a levegő után, ami alig jutott át a torkomon. A karjaim és a lábaim elernyedve lógtak, csupán egy ajtócsapódásra figyeltem fel. Kinyitottam a szemem, a könnyektől homályos látásom sem zavart meg, felismertem, hogy Luis kocsijában ülök, abban a kocsiban, amelybe az életem árán sem ültem volna be.
- Ne!- nyögtem- Ki akarok szállni!
- Sajnálom, nincs más megoldás!- Luis hangja kétségbeesett volt.
Ott ültem tehetetlenül, a bátyám kocsijában. Abban az autóban, amelybe sosem ültem volna be. A fejemben kirajzolódott egy emlék, ami túlságosan is élénk volt.
Tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor apu Luisnak adja a slusszkulcsot, a bátyám majd kiugrott a bőréből. Minden egyes nap a kocsival ment suliba, én elleneztem, szerintem jobb gyalog menni, nincs olyan messze. És még sosem ültem be, mostanáig, nem értem. Hogy tudok itt ülni, Luis padlógázzal hajt, az emlékek pedig kavarognak bennem. Anyu, Apu, Luis, Amy… Will… a neve ismét megsebzett. Hogy lehettem ekkora… nem vagyok ép! Hogy mondhattam neki ilyet? Én… már nem is tudom. Az emlékek ismét elkaptak.
- Elég!- üvöltöttem. –Ne!- mintha meggátolhatnám az emlékezést.
A szemem ismét kipattant, és Luis kétségbeesett pillantásával találkoztam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az autó már nem zavart, hiszen az emlékezés már megtörtént, nincs mit tenni.
Luis leállította a kocsit, már meg is jöttünk… ismét elmerültem magamban.
Furcsa mód nyugodt voltam, elveszítettem mindent, és oly’ nagy intenzitású sokk ért, ez olyan volt számomra, mint egy adag… nyugtató.
- Cassie?- szólt Luis, a hangja tükrözte a kétségbeesettségét.
Nem tudtam válaszolni, nem akartam véget vetni különös higgadtságomnak.
- Sajnálom, nem akartalak így berángatni a kocsimba. –össze-vissza beszélt, a szíve dübörgött. –Én tényleg…- hadarta, de inkább elhallgatott. –Nem tudom kezelni a helyzetet. Anyu sem tudja, de próbálkozik. Tudod, a látszat ellenére nekem sem könnyű. De hát én mindig is… - sóhajtott. –Emlékszel? –tartott egy kis szünetet. –Mikor a kutyánk öreg volt és el kellett altatnunk, csak hat éves voltál.
Az emlékek felszínre törtek, akkor jöttem rá, hogy mire vagyok képes, életem eddigi legszörnyűbb időszaka volt.
- Sokat sírtál miatta… - sóhajtott újra- Nem akartad megérteni a halált, mármint értetted, de nem fogadtad el. Én mosolyogtam. Rám néztél, amit sosem felejtek el. Az a tekintet, ha a pillantással ölni lehetne, már rég nem élnék. A derekamig sem értél, mély levegőt vettél és rám förmedtél: „Luis Thomas Scott! Te érzéketlen barom!” – picit kacagott ezen – Oly’ nagy komolysággal mondtad, hogy megijedtem tőled, attól hogy túl hamar felnősz, de amikor orra buktál a szoba közepén, mert a lábad elakadt a szőnyegben, megnyugodtam. Furcsa, de te még mindig a hat éves kishúgom vagy. –mély levegőt vett, mindent tisztán halottam viszont a szemem csukva volt. – A lényeg, hogy én „érzéketlen barom” sírtam este, a kutya miatt, apu miatt is, csak erősnek szeretnék látszani.
Egyikünk sem szólalt meg, pár percig csend volt.
- Szeretlek Cassie, és fáj látni, hogy szenvedsz. –erre a mondatra kinyitottam a szemem, elöntött a melegség és átöleltem Luist.
- Köszönöm- mosolyogtam- Megnyugtattál, most már tudom…
- Micsodát?
- Hogy csak 50%-ban vagy érzéketlen barom. –kuncogtam és nyomtam egy puszit az arca jobb oldalára. – Szeretlek Luis!
- Örülök, kérlek, ne ess vissza újra ebbe az állapotba.
- Igyekszem.
- Gyere… menjünk be- mosolygott.
Felmentünk a lépcsőn, és megöleltem, majd bementem a szobámba és végigdőltem az ágyamon.
Még mindig mosollyal az arcomon feküdtem a párnák közt. Hiába minden, a halál, az elhagyás, boldog voltam.
Hogy hogyan? Ez jó kérdés. Hogy tartós lesz-e? Erre van egy egyszavas válaszom: NEM!
Luis… jó hogy sosem kell egyedül lennem, itt van a bátyám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése