4.ÚJRA?
Tegnap megtudtam, hogy anyám miért kerül… nem a legjobb választ kaptam rá. Én ezt már nem bírom…
Az életem rosszabb állapotban van, mint valaha. Will nem jön vissza… Luis kétségbe van esve, anyám egész nap sír, én pedig még mindig a titkomat őrzöm. Persze az álmomra még mindig nem emlékszem. A plafont bámultam, próbáltam megérteni, hogy apu miért tette ezt velünk, hogy mit ártottunk mi neki. Hogy anyu miért gyűlöli a szemeimben felismerni élete szerelmének gyönyörű arcát. Hogy a bátyám miért haragszik anyura, hisz’ nem ő tehet erről. Legfőbbképpen azon törtem hibás elmémet, hogy kinek ártottam, hogy miért fáj ennyire a jelenlétem… hogy miért gúnyolódik velem a sors.
Létezésem minden egyes porcikájával kívántam a halált. A könnyeim sós íze valósággal égette a torkomat. Ami egy kicsit is fontos lenne számomra, az elveszett. Kész roncs vagyok. Egy valóságos „emberi” selejt. Mindenki beskatulyáz! Nem vagyok képes válaszolni Will leveleire sem.
A szobám olyan, mint egy katonai háborús övezet. Az egykor még a falon lógó képek, amik keserű emlékként szolgáltak, a földön hevernek szétszakítva. Minden dísz, gyertya, üvegfigura, vagy egyéb ilyen dolog, amelyhez a szüleimmel kapcsolatos emlékeket köthetem, a szekrény mögött kaptak helyet egy cipős dobozban. Én is idiótán viselkedtem, minden emléket eltüntettem. A földön heverő ruhatömb láttán elmosolyodtam. Szinte láttam magam előtt, ahogy apu kioszt, anyu pedig leszólja, mondván: „Most épp’ ebben a korban van!” Luis meg a háttérben röhög. Sóhajtottam, ilyen többé nem lesz.
A telefonom megszólalt, és úgy vettem fel, hogy nem figyeltem a kijelzőjét.
- Halló?- szóltam bele és megdöbbentem a hangomban rejlő érzelmektől.
- Szia Cassie! – szólalt meg egy isteni hang.
- Ó, Will! – ujjongtam és minden köd elszállt a fejem körül.
- Hol vagy? – kérdezte, a hangjában volt egy furcsa árnyalat.
- A szobámban… - válaszoltam feszülten.
- Oké…
A vonal megszakadt, percekig döbbenten feküdtem az ágyamban.
A szobám ajtaja kinyílódott…
William Peterson!
Fekete haj, mélybarna szemek és fehér bőr, élőben. Itt állt tőlem pár méterre. Nem tudtam kezelni a helyzetet, szó szerint lefagytam.
- Szia Cassie… - mosolygott, az idő vasfoga nem változtatott édes hangján, lágy csengése betöltötte az üres szobám minden egyes szegletét.
- Will… - nyögtem.
Magabiztos léptekkel közeledett felém és kikászálódtam az ágyból. Mosolygott mikor mellém állt, nekem belefájdult a nyakam, én alacsony, ő magas…
- Összementél… - mosolygott tovább.
- Te lettél égimeszelő, én nőttem 5cm-t. – duzzogtam.
Persze csak röhögött rajtam… lágy kacaja ismét megtöltötte az ürességtől kongó szobámat.
- De buta vagyok, három éve először látlak és rögtön le is szóllak…
- Már megszoktam tőled- gúnyolódott.
- Ha-ha-ha…
- Szép vagy, mint eddig bármikor. –mosolygott. „Mint bármikor”?
- Még meg is vakultál- ráztam meg a fejem.
- De visszaköltöztünk…
A kezét az állam alá helyezte és az ajkai rohamosan közeledtek felém.
- Will ne! –szóltam rá, de már elkéstem.
Az ajkai már az enyémre tapadtak és elbódultam, az egész testem elzsibbadt és engedtem az árnak. A pillanat olyan hamar megszakadt, mint amilyen hirtelen jött. Will keserű tekintetével találkoztam.
- Én… - kezdett bele, de közbeszóltam.
- Ki ne mond… te a haverom vagy, a legjobb barátom… miért? –a könnyeim kicsordultak.
- Szeretlek Cassie… nem hittem volna, de megtörtént…
- Egész eddig titkoltad?
- Nem… én sem tudtam, csak megláttalak és…
- Jaj, Will… ezt nem teheted velem! Nem!
- Sajnálom…
- Ne sajnáld, ha ezt akartad, ne bánd meg. Én… szóval, te a barátom vagy… és ennyi. – a hangom erősen hisztérikus volt.
- Értem… akkor, a legjobb barátom voltál… hiányozni fogsz Cassie –a nevemet oly nagy hangsúllyal ejtette ki, beleremegtem a félelembe, abba a félelembe, hogy elveszítem, de már megtörtént.
A tenyeremmel mohón töröltem a könnyeimet. Mikor újra kinyitottam a szemem, Will alakját láttam távolodni, majd eltűnt az ajtóban.
- Ne… - suttogtam, minden egyes szavamat újra átgondoltam, nyomban meg is bántam.
Összeesve feküdtem a padlón, és nem éreztem magamban egy szikrányi életet sem. Olyan volt ez az egész, mintha már csak egy kevés élet parázslott volna bennem. Meggyötörten szakadt fel belőlem a halál kívánsága. Ilyen összetört még sosem voltam. Életem minden értelmét elveszítettem.
Elernyedt testem kényszeredve emelkedett, de a lábaim túl gyengék voltak, reszketeg karjaim sem voltak gyorsak, és visszazuhantam a földre. Az életet mostanában erős intenzitással kerülő ház beleremegett.
A torkom összeszűkült, kiszorítva ezzel a levegő útját, fuldokolni kezdtem. Mindenem megfeszült és csak arra eszméltem, hogy sikítok. Hirtelen hallgattam el a ledöbbenéstől, a hangom száraz és rekedt volt. A döbbenet széthatolt a testemben és egyre jobban rángatóztam a könnyek tengerétől. Nem tudom pontosan, hogy miért tagadtam meg Willt. Nem tudom, hogy lehettem ekkora idióta… nem tudok elszakadni a pesszimizmusomtól. Nem tudok bízni saját magamban. Will a haverom, és mégis… nem tehetem!
NEM!- vívódtam magammal, de mindhiába.
- Will…- nyögtem, a hangom erős rekedtsége már nem lepett meg.
A levegő még mindig az ellenségem volt, se ki, se be. Úgy éreztem, hogy a tüdőm rohamosan szűkül és emellett még semmi esélyt nem láttam a jövőmet illetően.
William Peterson… furcsán csengett ez a név a fejemben. Sosem éreztem ilyen vágyódást egy személy iránt sem… de mégis, ő a barátom! – A barátom volt – egészítettem ki magamban.
Az ajtóm kicsapódott, a vad dübörgést egy magas és fájó sikoly követte. Mi? Női sikoly?
- Cassie? Úr Isten! – hallottam anyut, de nem láttam, csak pár elmosódott foltot. Túl sok volt a könny a szememben.
Meg akartam szólalni, beszélni akartam Rosemaryvel… el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy maradjon velem, hogy ne kerüljön, hogy nem haragszom rá. De minden erőfeszítésem ellenére, a szótáram csak egyetlen egy szóból állt. Jobban mondva egy névből.
- Will… - nyökögtem fuldokolva. A hangom rozsdás volt, mint egy régi kopott felvétel.
Mellém rohant és a mellkasára húzott, nem tudtam moccanni sem. Mereven feküdtem és reménykedtem.
- Szeretlek –suttogta.
- Will… - más szó tényleg nem jött ki belőlem.
- Mi van Williammel? – hallatszott Rose mézédes hangja.
- Elszúrtam… - végre, egy újabb szó. A viselkedésem nevetséges volt, fogalmam sincs mi történt, csak úgy kiszöktek belőlem a szavak – Én sajnálom, nem úgy gondoltam, én… én nem!
Meggyötört hangom betöltötte az ürességtől visszhangzó szobát. Ismét a könnyektől rángatóztam.
Anyu is zihálni kezdett, a könnyei kicsordultak és meleg teste eltűnt. „Nem bírom, ez… még nem megy.” – hallottam a gondolatait.
Túl kevés volt bennem az élet, ezért az összes gondolatot halottam. Mintha mindenki bent lenne a szobámban és a fülembe üvöltenének. Egy épkézláb mondatot nem tudtam kivenni, a fejem majd szétrobbant.
- Elég! – üvöltöttem hangtalanul.
Minden gondolat eltűnt, a szemem kitágult, még láttam, hogy Rosemary kirohan. Túl sok volt neki ez az egész és elment.
Az életem romokban hever, egyszer… valaha volt miért élnem…
Furcsa visszagondolni. Valaha volt fény a nyomorult kis életemben. Hitetlenül néztem vissza, de…
Mi van velem? Miért nem tudok normális lenni? Miért nem tudom kezelni a felém irányuló érzelmeket?
Tehetetlenül gondolkoztam, de nem találtam választ. A lelkem kicsavarva, élettelenül hullt a földre… elvesztettem az életem! Elvesztettem Willt! Bár csak érzéketlenné tudnék válni! – Csak egy kis időre! –könyörögtem magamban.
A sors valamiért pikkel rám. Rám ró minden terhet, miközben én összeomlok.Anyu bejött… igaz nem bírta, de bámulatos dolgot tett. A sírásom elképesztően hangos volt, a nappaliban keveredett anyu zokogásával.
Luis… az ő élete legalább épülőfélben van. Az enyém, ezzel szemben szétesik. Pedig azt hittem ennél jobban már nem tudok szétesni. Nem éreztem, hogy telne az idő, a szobám közepén feküdtem, elhagyva, meggyötörve. Az üveges könnyeim nyaldosták a padlót.
Sosem értettem, hogy miért, de nem tudok Will fejébe nézni, mármint képes lennék rá, nem a „képességemmel” van baj. Sokkal inkább velem. Úgy érzem nincs jogom feltárni az elméjét. Mellette tanultam meg visszafojtani az erőmet. Soha az életben nem kutattam a gondolatai között, nem akarok… legalább ő legyen szabad. Az ő gondolatait nem fogom látni. Hat évesen megfogadtam, az övét soha!
Nagyon önző vagyok, mindenki gondolatát figyelem, nekik is meg van a joguk… de… „Amiről nem tudsz, az nem fáj.”
Megpróbáltam reszketeg lábaimra állni, de összeestem. Furcsa volt, nem fájt semmim, egyedül a csuklóm. Nem láttam semmit, sötét volt, csupán a hold világított át az ablakon. A könnyeket letöröltem az arcomról, mikor a szemem hozzászokott a sötéthez, már alakokat is ki tudtam venni. Akkor jöttem rá, hogy a ruhák miatt nem fájt az esés. Amik a földön tornyosultak. Rekedt köhögés szakadt fel a torkomból. Elszédülten ragadott el a sötétség.
Arra ébredtem, hogy dörög az ég, derűs nappal helyett egy borús reggel fogadott. Ránéztem az órára, 5:33. Még kora volt, ezért elrohantam fürdeni. Nem mertem gondolkodni, egész végig dúdolgattam. Mikor megtörölköztem gyorsan bekapcsoltam a rádiót és hallgattam a zenéket. Erősen követtem a szöveget, viszont egy spanyol számnál elakadtam, ezért csak a dallamot dúdoltam. Még nem ért utol a fájdalom, addig jó.
Lerohantam a lépcsőn és ledöbbentem. Anyu a kanapén aludt. Rózsás arcától elütött vörösre dörzsölt orra, a zsebkendők a földön tornyosultak. Nemrég nyomhatta el az álom. Nem fájt ránézni, melegség töltött el. Kapkodva csináltam egy szendvicset és a szobámban ettem meg.
Lassan sétáltam át a fürdőszobába, nem mertem tükörbe nézni. Minden egyes lépést megfontolva tettem meg. Erősen tétováztam, nem tudtam mit kezdeni a feszültségemmel. Úgy éreztem, hogy szétrobbanok, az előbbi nyugodtságomnak már nyoma sem volt. A fogaim összekoccantak, a kezem ökölbe szorult, majd belenéztem a tükörbe. A látvány valósággal megrémített. Az előttem álló lány olyan volt, mint egy élő-halott. A szeme alatt halványan csupán, de lila karika foglalt helyet, az arca minden eddiginél beesettebb. A szívem zakatolni kezdett és a velem szemben lévő lány könnyei kiszöktek. Hamar összeszedte magát, megdörzsölte a szemét és egy törölközőt vett maga elé, bevizezte és alaposan megmosta hófehér arcát. Időbe telt mire ismét elfogadtam, hogy a tükörben lévő meggyötört, szétesett lány én vagyok. A hisztéria eluralkodott felettem, nem értettem, hogy lehettem ekkora hülye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése