3.NEM AKAROM TUDNI!
Egy újabb szörnyű nap. Azt hiszem, ez egy jó darabig így fog menni. Nagyon hiányzik apu… nem tudom, de nem is érdekel, hogy anyu miért kerül még mindig. Valamiért rossz előérzetem van, nincs szükségem erre az egészre. Könnyebb lenne iskola nélkül, vagy magántanulónak lenni. De nem tehetem meg, nem adhatom fel ilyen könnyedén, ha túléltem az első szörnyű napot, akkor a többi már gyerekjáték lesz. Elvesztettem a barátaimat, mindenki úgy néz rám… Mit néz? Bámul! Mintha sosem láttak volna egy tizenhat éves átlagos csajt.
Felpattantam és szörnyülködve néztem a szekrényem előtt heverő ruhákra. Tegnap nem tömködtem vissza a szekrénybe. Most, hogy valamennyire éberebb lettem, elég furcsa ez a rendetlenség. Viszont most semmi kedvem elpakolni. Kiválasztottam az aznapi ruhámat és elindultam az iskolába, nem reggeliztem meg. Csendben „osontam” az életem egyik legszörnyűbb létesítménye felé, nagyon lassan mentem, féltem attól a bizonyos helytől. Nagyon hülyén viselkedem, simán mehettem volna a másik úton, de nem ment. Valamiért erre jöttem, nem értettem semmit sem.
Pár perc múlva már azon a bizonyos helyen álltam, bizsergett a lábam, éreztem, hogy el akarok futni, de nem tudtam. Hiába minden, csak meredtem előre, meredtem a mécsesekre, meredtem a járdán lévő lecsöpögött viaszra, csak meredtem erre a helyre. Az egész testem felejteni akart. Hol marad a rohanás? Hol marad a sírás? Hol marad a félelem? Sosem tapasztaltam még effajta késztetést a rohanásra, és mégsem tennem meg, és mégsem hagytam itt az emlékeket, és mégsem enyhítettem a menni akarás kínzó vágyát. Ez a kétélű vágy engedte meg az elmémnek a keserű emlékezést és valamiféleképpen mégis boldog voltam. Ez az érzés marasztalt itt. De nem értem, mi ütött belém? Miért nem tudok továbbmenni? Nem tudok elmenni, nem tudok felejteni, nem tudom elengedni.
- Gyere vissza… - csúszott ki a számon.
A térdemre rogytam és megragadtam az apró mécsest, elővettem a zsebemben lévő öngyújtót (még reggel tettem el, nem tudtam miért, csak úgy bevágtam a kabátom zsebébe) a harmadik próbálkozásra meggyulladt a kanóc. Visszatettem eredeti helyére és újra csak meredtem a nagy semmibe. A testemben egyfajta érzéketlenség lett úrrá, nem sírtam, de nem is voltam boldog, és ami azt illeti nem voltam épp’ szomorú sem. Nem értettem ezt a reakciómat.
Egyre több autó száguldott el mellettem, de egyetlen egyre sem kaptam fel a fejem, egyetlen egy sem törte meg ezt a furcsa érzéketlenséget és egyetlen egy hang sem volt ismerős. Momentán elmerültem a saját kis világomba és nem zavart semmi más. Nem is voltam biztos benne, hogy mit csinálok, csak csendben megszűnés nélkül meredtem a mécsesre. Még a fékek csikorgása sem zavart meg még az sem zavart meg, hogy egy homályos hang a nevem ordította. Egy lökést éreztem, de semmi több, utána valami elrántott jobbra, azután ballra. Nem tudtam kirángatni magam az érzéketlenségből, még mindig csak a mécsest bámultam, még mindig csak az édesapámmal való emlékeket hagytam felszivárogni, még mindig csak… a saját kis világomban voltam elmerülve. A nevem újra hallatszott, de a hang ahonnan származott, még mindig nagyon homályos volt és nem tudtam beazonosítani. Éreztem, hogy a semleges érzéketlenségemből kezd felszínre törni a hisztéria. Egy késélen táncoltam és közel voltam a nevetéshez, és a síráshoz is. Valami ismét elrántott, de a rossz irányba, a szemem mintha egy ezredéves álom után végre kinyílt volna, úgy tárult elém a látvány. A csöpp kis világom kitágult és a bátyám kétségbeesett sötét szemeivel találkoztam.
- Cassie?
Nem tudtam megszólalni, villámcsapásként ért a sokk és zúdulni kezdtek a könnyeim.
- Itt vagyok, nincs semmi baj! –súgta a fülembe és szorosan átölelt. – Mi történt?
- Nem tudom…
Nem szólalt meg, csak csendben ült mellettem, nem eresztettem és szétázattam a felsőjét a könnyeimmel.
- Furcsálltam, hogy nem jöttél iskolába.
- Menyi az idő? –megdöbbentem a hangomban lévő erős hisztérikus árnyalattól.
- Délután három óra.
- Mi? –tőrt felszínre és már nem csak egy árnyalat volt a hangomban, minden olyan gyorsan történt!
- Jól vagy? –nézett kék, szinte fehér szemeimbe és aggodalom csillant meg a tekintetében.
- Semmi bajom. – hazudtam, bár szerintem egyértelmű, hogy mennyire kétségbe vagyok esve, és hogy kívánom a magányt, de egy bizonyos szintig a társaságra is szükségem volt.
- Menjünk haza… - javasolta.
Helyeslően bólintottam és felálltunk, a lábaim remegtek és még mindig egy kevés sokk hatása alatt álltam. Támogatott egészen a kocsiig, ahol hirtelen megtorpantam. A szemei ráeszmélten villantak fel.
- Most akkor mi legyen? – sóhajtott…
- Nem tudom. – hebegtem – De én ebbe nem ülök be…
Elővette a zsebéből a mobiltelefonját és feszülten figyeltem. Írt egy SMS-t, a szövegét viszont már nem néztem.
- Anyu mindjárt jön. –sóhajtott.
- Miért hívtad ide? –csattantam fel.
- Cassie! Ne kerüld! – üvöltőt rám, soha nem láttam még ilyennek, a szeme szinte izzott, az ajka megremegett és a düh motoszkált benne.
Csendben maradtam, elfojtottam a hisztériát, de Luis túlságosan dühös volt.
- Miért kerülöd?
Most sem néztem rá, erősen tanulmányoztam a tornacipőmet és mély levegőket vettem.
- Válaszolj! –förmedt rám, sosem tapasztaltam nála ilyen viselkedést.
A düh majd szétvetett és nem bírtam tovább.
- Ő kerül engem Luis! Én nem tehetek ez ellen semmit, bárhol vagyok, ő meg sem közelíti azt a helyet! –bukott ki belőlem és a számra tapasztottam a kezem, de késő.
A szeme lágyabb lett és keserű. Megráztam a fejem és elindultam a járdán.
- Nem mehetsz gyalog ilyen állapotban.
- De anyu mellé sem ülhetek be… - szóltam vissza neki és rohanni kezdtem.
- Sajnálom… - lehelte.
Megállás nélkül rohantam haza, bevágtam magam mögött az ajtót és felrohantam a szobámba. Végigdőltem az ágyamon és sírtam. Nem tudom, hogy mi lesz ezek után. De még mindig nem akarom tudni, hogy anyu miért kerül, még mindig nem vagyok kíváncsi arra, hogy a barátaim valójában miért nem foglalkoznak velem.
Valami furcsa ösztön kerített hatalmába, felpattantam az ágyról, megtöröltem sápadt arcomat és a hátsó ajtón osontam ki. Átvágtam a kerteken és meg sem álltam a temetőig.
- Nyugi… - súgtam magamnak.
Beléptem a sírok közé és az ötödik sor harmadik márványához léptem. „Victor Scott” Olvastam a nevet. Mély sebet hagyott bennem, de nem érdekelt. Csak meredtem előre, a tudatalattim vonz ezekre a helyekre, és ledermedek. De most nem szabad. Megráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám űzni a furcsa helyek erős vonzását. Mély levegőt vettem.
- Jól elszúrtál nekünk mindent… - mondtam a sírkőre szegezve tekintetem.
A zsebemben megszólalt a telefon, felemeltem és melegség töltött el… a kijelzőn ez állt: „hívás… Will.”
- Szia Will! –szóltam bele önfeledten.
- Hello Cassie. – oly’ régen halottam a hangját, még a vonal torzítása sem rontott tiszta csengésén.
- Úgy hiányzol! Mesélj! –utasítottam.
- Gondoltam, felhívlak, ha már a net nem szórakoztat el… és pont most töltöttem fel a mobilom.
Elvörösödtem szégyenemben, de szerencsére nem láthatta.
- Jól vagy? Mi van veled? Hogy álltok a költözéssel? Egyáltalán visszajöttök? – zúdítottam rá a kérdéseket.
- Persze… jól vagyok… nem hinném, hogy visszaköltözünk…
- Oh… - öltött testet bennem a csalódottság.
- De… attól még te maradsz a legjobb haverom! Ezt ne feledd! – ennek hallatán újra mosolyogni kezdtem.
- Sosem fogom…
- Most mennem kell.
- Máris? – sóhajtottam.
- Még dumálunk…
- Persze. –próbáltam higgadt maradni.
- Szia Cassie…
- Viszlát…- sóhajtottam újra, majd a telefon az üres vonalat jelző sípot hallatta.
Elkeseredtem, mert tudtam, hogy a „még dumálunk” nem azt jelenti, hogy nemsokára, hanem épp az ellenkezőjét.
A kihalt temető lassan a lenyugvó nap hatására sötétebb lett. Tudtam, hogy már otthon kellene lennem. Elindultam a már jó párszor végigjárt úton és meg sem álltam egészen hazáig.
Halkan kitártam az ajtót és ugyan ilyen csendben indultam a szobám felé.
- Hová osonsz? –halottam Luist.
- A szobámba.
- Oké… - kuncogott.
- Mit csinálsz itt sötétben?
- Téged vártalak.
- Oh…
- Oh, bizony!
Megráztam a fejem és felmentem a szobámba.
Úgy döntöttem, hogy ma nem zuhanyozom, inkább beültem a fürdőkádba. Csak feküdtem a nagy habok közt és nem csináltam semmit, mintha megfagytam volna. Vagy háromszor átment a fejemen, de sosem tettem meg, vagy háromszor elszántam magam, de mégsem tettem meg, vagy háromszor gondoltam végig, hogy lebukok a víz alá és többé nem jövök fel. Csak reggel vennék észre, addigra késő lenne. Órákon keresztül gubbasztottam a kádban, a fejem a térdemen nyugtattam és a kezemmel átkaroltam a lábam. Ez alatt az idő alatt, az ellenvetéseket és a mellette szóló érveket latolgattam. Arra eszméltem, hogy vacogok. Azt hiszem kihűlt a víz. Kihűlt? Jéggé fagyott, és én is szintúgy. De ez sem érdekelt, három ellenvetéssel meggyőztem magam.
1. A családom nem bírna ki több ilyen esetet.
2. Apu helytelenítené (mintha ő jobb lenne nálam…)
3. Az ösztönök felülkerekednének hibás elmémen és reakcióképpen automatikusan feljönnék.
Az igazat megvallva főként a harmadik felvetésemnél határoztam el, hogy mégsem teszem meg. Mondván: „Úgysem sikerülne!”
Kiszálltam a kádból és a fogaim koccanása a síri csendben dobpergésnek hatott. Azt hiszem, most elmennék egy vámpírnak- mosolyogtam, de a didergésem félbeszakította.
Gyorsan megtörölköztem és átrohantam a szobámba, olyan nagy lendülettel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy a kihaltnak tűnő ház beleremegett. Gyorsan felkaptam egy régi gyűrött pólót és egy fehér melegítőalsót, befeküdtem az ágyba, de a vastag takaró sem enyhített a szűnni nem akaró vacogásomon. Csak meredtem a vak sötétbe és a bőrömön tapintható volt a libabőr. Nem tudtam elaludni, a fogaim újra és újra összekoccantak, létrehozva ezzel egy frusztráló hangot.
Szerdától péntekig ugyanolyan volt a ˝programom˝: mikor felkeltem, sikítottam, kapálóztam, majd a sírást a párnába fojtottam. Nem ettem reggelit, csak futottam az iskolába, természetesen a bizonyos hely felé. Az iskolában mindenki bámult, ezért elrohantam a mosdóba. Órákon a leghátsó padban ültem és erősen koncentráltam a tananyagra. Az egykori barátaim kerültek és az anyám is szintúgy. Meg sem próbáltam kutatni a fejében. Egyszerűen nem akarom tudni, hogy miért kerül, hogy miért tagadja meg a tulajdon lányát. Williamnek küldtem e-maileket, elég sokat neteztem. Minden nap kijártam a temetőbe és megírtam a leckéket. És minden nap zuhanyoztam. Meg sem próbáltam beülni a fürdőkádba.
Épp a szobámban gubbasztottam, amikor a gyomrom keserves korgást hallatott, elindultam a konyha felé. Leosontam a lépcsőn, a házban nagy csend uralkodott. Az ebédlőbe vezető boltívnél megjelent Rosemary egy pohár teával a kezében és majdnem nekiütköztem. Méz szőke haja feltűzve, fekete, gyászos ruhában, megspékelve egy színes karkötővel (ha nem lenne rajta élénk szín, rá sem ismernék) Bár nem is ismertem rá. A fekete szemei vörösek a sok sírástól, hófehér arcán semmi smink. A szemeit nem vette le az enyémről.
Hallottam, Luis dübörgő lépteit közeledni, majd hogy nézzem múlik-e az idő számoltam az óra kattanásait… 5… 6… 7… 8… és ennyi, Luis leért a lépcsőről és magamon éreztem a tekintetét. Anyu csak bámult engem és nem moccant. Ezt a tekintetet már láttam valahol. A kezéből kihullott a pohár és a földön apró szilánkok millióira tört szét, amit beterített a tea. De nem néztem le, nem tudtam levenni a tekintetem Rosemaryről. Erősen zihálni kezdett és a szeme sarkában összegyűltek a könnyek, próbálta visszatartani, szinte egyikünk sem pislogott. Hosszú percek véget nem érő sora következett, csak bámultuk egymást (Luist is beleértve) de őt mi nem néztük. Kellett még újabb hosszú és kínkeserves percek áradata, hogy rájöjjek honnan Rose ismerős nézése. Most már tudom, hogy hol láttam ezt az arcot, ezt a különleges tekintetet, amit… amit akkor figyeltem meg, még annak idején… amit már több éve nem láttam. Ami… ami… amikor elveszett apu szemeiben, amikor nem tudta hova tenni a kavargó érzéseket. Bár ezt egy tizenhárom éves lány aligha érti meg. Nem tehettem mást, meg kellett hallgatnom a gondolatait.
„Jaj, ne! Ezek a szemek… mint Victoré… elvesztem benne, hiába kerültem a lányomat, nem fojthatom el. Döbbenetes, hogy mennyire hasonlít az édesapjára, nem tudom…”
- Szóval ezért kerülsz, mert hasonlítok apura? – vetettem elé a szavakat, hirtelen dühből, de meg is bántam.
Nem válaszolt, csak erősen lehunyta a szemét és a könnyei zúdulni kezdtek, a kezét a szájára tapasztotta, és elrohant. Becsapta maga mögött az ajtót, de még így is lehetett hallani keserves sírását.
- Milyen hülye vagyok… - bosszankodtam, de a hangom elcsuklott és az én könnyeim is folytak.
- Nem a te hibád… - halottam egy bizonytalan hangot.
- Luis… nem is tudod…
- Te nem tudod Cassie! Nem értlek…
- Nem tudsz te semmit! –üvöltöttem rá, majd felrohantam a szobámba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése