9. Nem értem

9. ROSSZUL ALAKULNAK A DOLGOK



- Szia…-köszönt rám Will, amikor kinyitotta a bejárati ajtót
- Hello. -mosolyogtam rá
Közelebb lépett hozzám és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Gyere be. -biccentett a fejével az óriási nappali felé.
Bementem és megvártam, amíg csatlakozik hozzám. Megfogta a kezem és felmentünk a lépcsőn. Elsétáltunk Amy ajtaja mellett, és bementünk Will szobájába.
- Szomjas vagy? -úgy nézett rám, mint még soha, az arckifejezése makacsul követelte a választ, a szeme pedig melegen siklott rám és szinte simogatott.
- Öhm… -mondtam lélegzet visszafojtva -Van cola?
- Persze! -mosolyodott el és kiment a szobából.
Az ablakhoz léptem és a járdán sétáló embereket figyeltem. Volt valami különös az egészben, egy kis idő után rájöttem, hogy csupán annyi, hogy teljesen mások, mint én. Ők igazán boldognak tűntek. Én viszont sosem voltam igazán, mindent elsöprően sugárzó, azt hiszem. Kis melegség töltött el, mikor apró gyerekeket pillantottam meg. Bennük tényleg nincs harag, a gyerekek a világ legtisztább lényei, soha senkinek nem ártanak. Én viszont, már hat éves korom óta titkot őrzök, nekem nem volt könnyű. És meglehetősen sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy én vagyok az egyetlen, és soha senki nem fogja megtudni. Úgy lesz vége az életemnek, hogy tudom, semmi nem fog segíteni a titkom terhén.
Will, jött be az ajtón, majd mögém lépett és előre nyújtotta a poharat.
- Köszi. -suttogtam és átvettem tőle, majd törölgettem a párát a pohárról.
- Tudod, amikor Dél-Amerikában laktunk, nagyon nehéz volt eljutni a döntésünkhöz… -vágott bele a beszélgetésbe.
- Milyen döntéshez?
- Nem tűnt fel, hogy nem találkoztál a szüleimmel?- egy kicsit elgondolkodtam, valóban, még nem is láttam őket.
- Mi történt?- furdalt a kíváncsiság.
- Ők nem jöttek vissza, csak én és Amy. Minden héten jön pénz a bankkártyánkra és így kevesebbet is veszekednek. Igaz furcsa így az egész, hogy mi látjuk el magunkat, de Amy egész ügyesen megoldja a főzést, én pedig ahol tudok, segítek neki. Előbb-utóbb anyut ismervén úgyis hazajön.
- Hogy-hogy?
- Mi hogy-hogy?
- Hogy-hogy így döntöttetek?
- Mert hiányzott a régi életem… nem voltam képes tovább úgy élni. Oké-oké, voltak barátaim, de tényleg hiányzott már ez a város.
- De ez már más élet.- ráztam meg a fejem
- Igen.- sóhajtott- Tudom, ez egy sokkal… jobb élet-nagyon furcsán mondta, szinte kételkedtem az igazában. Szinte!
- Oké, figyelj Will, én megértem, hogy óriási áldozat volt ez az egész, és hogy már egy kis ideje együtt vagyunk. Hidd el, hogy te vagy a világon a legfontosabb nekem. De, tudod nehéz…
- Micsoda?
- Hát, hogy a pasim vagy… te… a legjobb barátom voltál.
- De most már több vagyok… - mondta miközben mélyen a szemembe nézett.
- Igen, tudom.
- Akkor mi a baj?
- Hát, néha idegennek érzem ezt az egészet.
- Cassie…-kezdett bele, de félbe szakítottam
- Úgy érzem, valamit titkolsz. –bukott ki belőlem.
- Figyelj, ha valamit tudni akarsz, kérdezd meg! Bármi is legyen az, őszinte leszek.- túl gyorsan vágta rá a választ, és nem is azt mondta, hogy nincs semmi, ilyet nem mondott.
- Mondd, szeretsz engem?- ez úgy hangzott, mintha nem is tudnám, pedig én tisztában vagyok vele. Magamban átfontoltam, hogy mit mondok majd, de ez valahogy nem ez a kérdés volt, bár ne tettem volna meg, de már nincs visszaút.
- Igen.- válaszolta hitetlenkedve- Ebben ne kételkedj!
- Mármint. -szakítottam félbe, és tudtam, hogy mire akarok úgy igazán választ kapni- Úgy értem, úgy igazán, mindent elsöprően…
- Cassie.- kuncogott rajtam- Te vagy az életem! Nélküled semmi vagyok! Kérlek, ezt soha ne vond kérdőre!
Nem válaszoltam, tudom, hogy valami lényegeset hallgat el előlem. A colát, amit a kezembe szorongattam, az éjjeli szekrényre tettem és megálltam a fekete ággyal szemben.
- Pont, mint a régi szobád. –tereltem el a témát.
- Aha.- vont vállat
- Tudod, pár apróságot leszámítva pont olyan vagy, mint régen. –jelentettem ki.
- Ez most rossz? –húzta mosolyra a száját, és ezzel beadta a derekát az új témára.
- Nem, sőt örülök neki.
- Akkor jó!
Hozzám lépett és magához húzott. Meg akart csókolni, de kitértem előle, és átöleltem. Most túlságosan is feszült voltam, és nem akartam, így nem. Minden szeretet megvolt bennem, de most ezt elnyomta a kíváncsiság, és a zavartság, valamit elhallgat, és nem tudom, hogy mit.
Hirtelen eltoltam magamtól.
- Mennem kell…- hadartam, és elindultam az ajtó felé, utánam szólt valamit, de nem figyeltem rá. Nem tudom miért csináltam, de nem bírtam ott maradni, meglehetősen felzaklattam magam. Ziháltam, és az arcom elvörösödött szégyenemben, de mindent felülmúlt az idegességem.
Kirohantam az utcára és gyors léptekkel mentem hazafelé. Nem értettem semmit sem. Pár napja még William karjaiban feküdtem… a parkban ültünk, most pedig itt rohanok haza. Tudnom kéne, hogy mit titkol el Will?
Furcsa érzések kavarogtak bennem, eltaszít Willtől, de van, hogy mégis húz hozzá. Mi ez? Pedig most mindennek klappolnia kéne, vele vagyok, Ő pedig szeret. Akkor meg miért nem megy? Felzaklatott valami, valami, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Ez nem normális dolog, egyáltalán nem az! Szeretem, kétség sem fér hozzá, de akkor meg mi ez az érzés? Ő a legjobb haverom volt, és ott meghúztam egy falat, de ezt a falat már rég leromboltuk, már többet jelent nekem! Nem bírom ezt a nyomás, fáj, hogy így megbántom.
- Vissza kell mennem! –suttogtam.
Megfordultam, és minden erőmmel rohantam, de beleütköztem valamibe. Felnéztem, és mosolyogni kezdtem.
- William?
- Bocs, hogy követtelek.
- Semmi baj. –hadartam, és megcsókoltam, szorosan magamhoz öleltem, és boldogan merültem el a pillanatban.
- Miért rohantál el? –tolt el magától.
- Nem tudom. Éreztem, hogy mennem kell. De nem is kellett, veled akarok lenni. Gyere, aludj nálam! Kérlek!
- Oké. –mosolygott, és újra megcsókolt.
***
Mikor reggel felkeltem, végre újra éreztem, hogy a régi vagyok. Semmi sikoly, semmi könny! Ma végre suli. Kiszálltam az ágyból és a szekrényhez léptem, félve kinyitottam, majd mosolyogtam, mikor rájöttem, hogy már rend van. Könnyedén kiválasztottam egy lila nadrágot és egy fekete felsőt.
- Már fel is öltöztél? –állt mellém Will.
- Ühü. És te is öltözz, elkésünk.
- Dehogy késünk.
- Dehogynem. Rajta!
William kacagott rajtam, majd ő is felöltözött, és kézen fogva indultunk a suliba.
- Nem tök jó?
- Micsoda?
- Az, hogy itt vagyunk suliban. Minden!
- Hát, a sulis részt kihagynám, de jó, nagyon jó! –mosolygott rám.
A nap nagyon könnyen elment órák után hazasétáltunk. A ház előtt Will megállt, nem akart bejönni, nem tudtam, hogy mi ütött belé. Újra felszivárgott a tegnap érzésem, hogy el kéne mennem.
- Will, mi a bajod?
- Semmi! Miért?
- Akkor nem jössz be?
- Nem. Mennem kellene.
- Ne menj, kérlek…
- De, mennem kell, majd felhívlak jó? –a háta mögé nézett, hosszú percekig csak bámult hátra, és észre sem vett engem.
- Will! - szóltam rá idegesen.
- Mit kérdeztél? – sóhajtotta.
- Semmit, már egy ideje semmit.
Mi van vele? A torkom összeszűkült. Az előbb azt mondta, hogy megy, most meg csak bámul. Mi ez az egész?
- Mit nézel annyira Will?
- Semmit.
- Mit titkolsz? – nyafogtam, és egészen hülyén éreztem magam.
- Nem titkolok semmit sem!
- Will!
- Ha valamit tudni akarsz, mondtam, hogy kérdezd meg. Őszinte leszek!
- De már kérdeztem… mit titkolsz?
- Erre már válaszoltam.
- De hazudsz!
- Jézusom Cassie! Menj el pszichológushoz.
- Mi?
- Semmi… most megyek, és te meg higgadj le oké?
Hátat fordítottam neki, és berohantam a házba. Fel a szobámba, de megbotlottam a küszöbben, és előre zuhantam. Zokogásban törtem ki. Nem tudtam mit titkol. Egy hajszálon múlt, hogy nem néztem a fejébe. De miért ilyen furcsa? Kapkodtam a levegő után, és mohón törölgettem a könnyimet. Ez így nem lesz jó.